Új Dunatáj, 2001 (6. évfolyam, 1-4. szám)
2001 / 2. szám - MÉSZÖLY MIKLÓS - A pille magánya
42 Úr Dunatát • 2001 túnius dús), bár mégis az a fajta, akinek nem kell kéregetnie, elég ha meghordozza magát közöttünk vagy a pillantását veti ránk s mi nem tehetünk mást, adunk - egy ilyen geus vonszolódott el reggel a ház előtt és benézett a nyitott ablakos verandára. Vállára vetve ágasfára akasztott ormótlan zsák, meggörbedt alatta, s pillantása ebből a golgotái szögből szegeződött a mesterre. Mondani lehetne, hogy ez az interakció a legkevésbé sem volt számításba véve. Alig pár perce lépett ki a szobából, mert megragadta figyelmét egy enyhén imbolygó fénytócsa az ágyások felé vezető ösvényen. Indokolatlan volt, nem lehetett beilleszteni a kert okozathálózatába, a reggelbe. Partizánkodott, noha ezt a fogalmat akkor még nem így nevezték. A zsákos öreg arca is moréna jellegű, töredezett és szabdalt a borosta- és szakállerdőben. Súlyos fej, rövid és átható pillantás. (Villanások adatnak - és az is kevés?) A különös az, hogy az egész mégis elfelejtődött. Mert sok a tennivaló. Először is nyomára kellett jutni előbb a fénytócsa eredetének. A szálak egy vasszögekkel körbe lyuggatott rézlemezhez vezettek, melyet a kis téren fölállított árboccsúcsról szakított le sok éve egy emlékezetes vihar. így került a veranda eresz alá, ott is vasszögre akasztva, de most már nem tövig kalapálva, ahogy egykor a légionáriusok kezére adta magát minden szög, amibe úton-útfélen beleakadtak. Hanem csak úgy lazán, emlékként lógott ott, a szellő megbillenthette. És pontosan ez is történt: épp az előző nap tisztogatták ki az ereszt az oda indázó vadszőlőtő 1, ami a lemezt régóta eltakarta - végre így kedvére tükrözhetett. Ennek az apró nyomozásnak sok értelme nem volt, de segített késleltetni a nap kezdetét, a fájdalmakra és bosszúságokra való szokásos felkészülést. S persze, van indulatos önhittség is, hogy nincs senkinek, semminek illetékessége jogot követelni a kertünkben, csak amikor nekünk van szükségünk ajtónyitásra. A gazda bekeríti házát. Azaz: a mű? Hát teheti? Nem; de a felejtés joga fenn van tartva. És a geus tovább vonszolja magát. Kilép a képből? Hihetnénk, hogy talán ott sem volt; mert ilyen szelíden és fenyegetően szerény. Marad hát a lehető legtermészetesebb, legtermészetibb megnyilvánulás, az önkéntelen kép. „Öl auf Leinwand.” El vagyunk vele. Felejtjük, aztán újra megakad rajta a szemünk, okoskodva helyét keressük a rangsorban, amilyen az ízléskedvünk éppen. Kíméletlenek vagyunk és rajongók. Megértünk és félremagyarázunk. Táplálkozunk belőle és nem vesszük észre. Ennek ellenére a pillét tartózkodással vegyes borzongással az éjszaka rendhagyásának tekintjük. Talán többet is tud a csápjával, mint ami megengedhető és megbocsátható. Mert mintha bűnről is szó lehetne itt, valamilyen rejtélyes, megváltó formában. Vajon Hannelore az, aki sejt erről valamit, és a geus az, aki tud?
