Új Dunatáj, 2001 (6. évfolyam, 1-4. szám)

2001 / 2. szám - MÉSZÖLY MIKLÓS - A pille magánya

38

Úr Dunatái • 2001 június

ban sem. Talán épp ez érintette meg itt, ahol most találkozunk vele? A kis térre, ahová az ablakból kilát, emlékezetes árbocrúd vet árnyékot. Az 1400-as évek egyik elöljárója állíttatta fel, díszes kőbölcsőbe süllyesztve - fiát ennek az árbocnak a kosarából sodorta le a vihar. A sós párától megkövesedett kötélzet még száz év múlva is úgy csüng alá, mint az első nap, s a vetület rajzolata - akár egy égi lián - reggeltől alkonyatig ott vándorol grafitos sávként a polgárok lába alatt. Az ilyesmi hozzászoktat a maradandóság elképesztő trükkjeihez. Persze az is bizonyos, hogy palettájával ő sem emlékek nélkül érkezett a viszonylag központi fekvésű városkába. Mégis olyan érzése lehetett, hogy álcázott fókuszba csöppent, a mimikri szívébe. Keletre mocsár, nyugatra tenger, északra a letöredezett szigetek sora - Tessel, Vlieland, Ameland, Schiermonnikoog, Boschplaat, Rottum: csupa bensőségesen idegen hangzás és megszólítás, amitől azonnal elgyengülünk, annyira mélyről idézik fel az eltékozolt közöset - s ahol a láp hideglelést okoz; délen a füves homokpuszta, melyet a hajnal átmeneti gyöngyökkel szór tele. Ugyanakkor a (kihalt) batávok termékeny földjétől sem volt távol és a ritkásan mutatkozó domb- és erdővidéktől. Lehet gazdagabban dicsekedni vele, de kisebb-nagyobb különbséggel mindig így vesz körül az a világdarab, melyről elhisszük, hogy a hazánk. És egy napon kilépünk a nekünk kisorsolt mimikri szívéből.

Különös ez. Nem határozunk el semmit. A kép elemei akár a lapáttal szórt homokban a kvarc. Az emlékek a horizont párkányán könyökölnek. Teljesen ártatlanok és indokolatlanok. Lugdunumban olyan nagy halat adnak nyolc garasért, mint egy másfél esztendős gyermek. A Három Szerecsen Leányban viszont akkor is le kell számolni a tizenkét stivért, ha csak érdeklődni tértél be, van-e szállás. Vagy hálsz, vagy nem hálsz, addig ki nem mész, míg nem fizetsz, mert szándékod volt itt hálni. És az a flissingai templom! Úgy meg van rakva sisakokkal, fegyverderekakkal, pallosokkal, mint egy fegyvertartóház. Sötét áhítat. Mikor a kis térről betérsz a „húsvágók utcájába” (vleeshouwer - mondják fintorral a limburgi lepkegyűjtők és méhészek) - már kockázat nélkül betűzheted az Álba herceget mocskoló Pasquillus columnát az ott kvártélyozó spanyol cezadero házkapuján. A kortársak szokásos túlzásával itt még 30 ezerre becsülik a herceg áldozatait, később ez higgad 18 ezerre. Fantomjaik azonban (mint távoli tűz lobogása a falon) még így is zsúfoltan soknak tűnnek. Az utas erről írhatja majd erre jártában, hogy az idő árnyékávaljátszódtatván - láttam. Azóta is tartja magát a szokás, hogy az árva gyermekek veres ruhában árvák, miközben különb-különb mesterségeket tanulnak. A házból kimozdulás úgy rétegződik rá a mesterre, mint az itteni asszonyemberekre