Új Dunatáj, 2001 (6. évfolyam, 1-4. szám)

2001 / 2. szám - MÉSZÖLY MIKLÓS - A pille magánya

A PILLE MAGÁNYA

37

alá, a tőkék guggoló comb-barlangjába, ahol csöppen a must. Az idő méretlenül is délután öt óra, noha azért pereg valahol a homok egy ágyék-ívelésű szűkületben. Az alkony a bodza- és akácsűrűben várakozik, ahová az árnyék fészkeli magát, mint a hazatérő szemfedő; szívós munkával fölitta a fény verejtékét s majd abból párolja le az éjszakát. Ezek tények. A szú történései a fában. Az utas maga is tovább mozdul az útkanyarból és természetesnek veszi, hogy az út jelzőtábla kicsit megdőlt, a kilométerkőről lekopott a szám s a település házai világítóan fehérek, mint a megformázott mész. Ott hevernek előttünk, akár egy akvárium belvilága, melyről leengedték a vizet s most egy kitartott pillanatig - hogy ez időben menynyi, arról filozófiákat lehetne írni - mindenestől átjárható és bejárható, mintha a víz még mindig támasztó közege volna. És mindez a létezés tovább nyújtózó csendjében. És mégsem törékeny, mint a hamuváz, ami egy erősebb pillantástól szétporlik. Nem, ha valami, akkor ez van. Pontosan úgy, ahogy a létrejötte következett be, észrevétlenül, mozdulatlan étvággyal, mely őriz és átereszt, mint a koráll. A térképek nem mindig jelölik a helyét, annyira távol esik a fontoskodó útvonalaktól, megállóhelyektől, ahol a zsibvásárokat rendezik, leszúrják az államfőtanácsost, megtapossák a raadpensionáriusok kitépett máját és beleit. Mindez mégis odaülepszik közénk, mikor nem is gyanakszunk rá, egy faragott konzol-töredékbe, kovácsolt vastulipánba, hónaljsimára kopott lépcsőfokba, ferdére vágott ablaknyílás stílus-rafinériájába. Sokan az ösvények szigorúan kusza rendjét képesek titkosírásként olvasni. Különösen így nyárutóján, mikor az utas maga mögött hagyja az eperfás útkanyart; vagy Joos De Momper mester kilép a házból.

Rézveretes az ajtó és a Kelet-indiai Társaság jóvoltából még ebben a szerény városkában is jávai tikfából készült. A nagy vízi temetkezéskor ez a fa bizonyul a legellenállóbbnak; bár ezt a mindent összevegyítő látványt a mester már nem éri meg. Egyébként nincs számításba jöhető adat, hogy hosszabb vagy rövidebb ideig tartózkodott itt, sem arra, hogy kedvtelésből, kényszerből vagy véletlenül. így alakult. S az ilyen alakulások színei a palettán már nem versenyeznek egymással. Természetes színekké lesznek, az okok természetes okokká, a személyességük mind magáért áll jót, s magyarázkodás nélkül tartanak egymásnak létrát, hogy szó eshessék arról, mi van a falon túl. A gyerekek néha létra nélkül is képesek elmesélni, mi van odaát, csak többnyire az történik ilyenkor, hogy elnézően megsimogatjuk őket, aztán ők is megöregszenek, s akkor már csak más őszinteség lehetséges. Ilyenkor botlunk a művészetbe ? Ez a tolongást, hírnevet kerülő mester valószínűleg bizonytalan volt a dolgában, de az őszinteségben biztosan nem. S a hallgatás-