Új Dunatáj, 2001 (6. évfolyam, 1-4. szám)

2001 / 2. szám - MÉSZÖLY MIKLÓS - A pille magánya

36

Úr Dunatát • 2001 túnius

rá Einsteint, hogy a halálos ágyán éppen a határfeltételek kérdésével kezdjen el újra foglalkozni? Kosztolányinak egyszer sikerült rápillantania a hajnali égre s csak akkor válhatott ő is „különös hírmondóvá”: Nagy Úr vendége voltam. Nem így a történet-mesélők és próza-fabrikálók. Ne átalljuk bevallani, ők egy megfontolt káosz Livingstone-jai. Ha belekezdenek, munkájuk aprólékos, mint a természeté s hasonlóképpen ők is a dolgok origójánál kénytelenek letenni az alapkövet. S noha figyelmeztetik egymást (Broch), hogy „nem lehet minden darabot kézbe venni”, a sunyi feladat olyan erős, hogy meg kell térniük Bangveolóba, ahol majd várja őket a vérhas. Nekik így jön meg a tél, Kedves Olvasó. így asztali értekezésünktől sem várható több; hiszen nem tudhat repülni. Majd, Bangveolóban.

Bár, addig is -A városka pontosabban betájolható helyét Boxtellel és ’S Hertogenbosch-sal lehetne egyvonalba tenni, körülbelül középtájon a Rajna-Maas mély tölcsértorkolata és a limburgi, észak-brabanti mocsaras völgyvidék között. Szeretjük ezeket a számunkra idegenül csengő helyiségneveket. Szinte még fokozottabban közvetítik azt a bensőséges gazdagságot, amiből a világ olyan ismerősen felépül, bárhol. Az lenne a rendhagyó, ha tévednénk. A hely és a táj kései megítélésünk szerint is méltó választás volt egy olyan település számára, mely eleve visszavonulásra rendezkedett be. Alkalmas arra, hogy ne hatódjon meg magától és a figyelmét kifelé fordítsa. Gyűjt és átereszt, hangtalan tanú. Nyitottsága rejtett, mint a virágállatoké, étvágya mozdulatlan. Ismerjük jól az ilyen településeket. Lezúgnak körülöttük a korok, az utas átutazik rajtuk, és azzal a foszlányos tűnődéssel hagyja el a határjelző táblát, hogy vajon miképp élnek itt az emberek, kövek, utcák, kertecskék, mikor olyan meggyőzően nem élnek. Tűnődsz rajta, elfelejted, majd valahol újra felbukkan a kép - mintha csakugyan vándorolnának valamilyen öröknaptár menetrendje szerint. Például Pannóniában, a völgységi járásban - ha mond ez valamit. Eperfás útkanyarulat, gyalogmódra metszett szőlőkultúrák (a rézsűkön iszapfogó gödrök a pászták között), göcsörtös gyümölcsösök, bádog Krisztus a vadzabban. Egy valahai szőlőprés faalkotmányt befut az örökzöld, lépcsőzetes szerkezet a vegetáció alatt, mint az aztékok templomai, odább a Nagy Tavon túl. Befúj alája a szél s ilyenkor-akár egy levélfüzérrel földíszített áldozati ló-monstrum az aranykor mitológiájából - egyhelyben zizeg, csapódik, horkantva megemeli magát, hogy gyerünk, vigyék már. És marad. Nem viszik az ünnepi oltárhoz, mivel ez a táj ilyen, élni hagy az agóniában is. A méz tragédiája. Astraios és Eós fiai az első roham után megszelídülnek, felejtik hivatásukat és leheverednek a lovak sörénye