Új Dunatáj, 2001 (6. évfolyam, 1-4. szám)
2001 / 2. szám - MÉSZÖLY MIKLÓS - A pille magánya
A PILLE MAGÁNYA 33 szetességgel tudjuk elfogadni, mint magát a képet. így lesz bizonyossá - a megcáfolhatatlan bizonyosságok egyikévé hogy a mester az 1500-as évek vége felé egy ablakban vagy kertben ül, végre is mindegy, hol, az év egyik nyárutói napján, egyedül. Mindenesetre a tengertől kissé távol, bár mégsem annyira, hogy a nem hallható zúgás ne bélelné ki a délután csendjét. A mester nem az a típus, akinek gondja volna, hogy bármit is szavakban fogalmazzon meg. Számára pontosan elegendő, hogy érzések és érzékelések lavinája indul meg, egy mindent betöltő omlás, nem is annyira benne, hanem körülötte, és az is kétséges, hogy belőle indult-e. Nem is érdekli. Megtörtént. A pille megmozdította a szárnyát. A szoba dús kelméi, az ólomüveg-kazetták, a bútor-csend, a sárgaréz csillogás vagy a kert erotikus indázata az alakzatoknak olyan tekervényeibe sodorja bele, melynek a pontjai tetszés szerint köthetők össze, a látvány mégsem távolodik el valami végleges egyetlentől. Ez érthető módon áhítatossá teszi s úgy kezd el járkálni a szobában, a kertben, mintha egy nem látható vízjel térképét is követné. A fénytörésnek kétségkívül ilyenkor leggazdagabb a pompája. Mindent kijelent - mert a fény ilyen rögtönzésekkel szeret játszani - majd a következő pillanatban vagy egyidejűleg egy teljesen más kijelentést ragyogtat föl. És semmi ellentmondás. Sőt hihető, hogy hatalmas egyneműségről van itt szó, csak nincs fitogtatva. A világ széttördeli magát, mindegyikünknek juttat egy darabot, sőt azzal kecsegtet, hogy e darabnyi jussunk személyes monomániái szerint meséli el magát. S persze mindig másképp ugyanúgy. Személyesen? Mégis: kicsoda, micsoda személyes és miképp? Kívánkozik ide egy zárójel. A személyesség olyannyira van, hogy nem tévedhetünk benne. Csupán kisajátítható-e? Vehetjük olyan ajándéknak (végterméknek?), melynek nincs rokon háttere...? A végtermék csodájával üthetjük agyon az eredet csodáját, csodát a csodával - ahogy a nap fia tenné, gomblyukban piros virággal? Zeuszról még tudható volt, hogy kicsoda s mit adhat cserébe Amphitrionnak a csodás éjszakáért. De mit merünk ma tudni Zeuszról, hogy elkerüljük a mosolyt? Persze talán jobb, ha nem gondolunk semmit; hanem egyszerűen, mint a cipész, gyakoroljuk a mesterséget. Úgy tűnik, hogy ez a mesterség megvesztegethetetlen emlékező. Talán az egyetlen már? Nehéz elkerülni talpalás közben a gyanút, hogy a cipő egy lábon van. Amit diadallal elfelejtettünk. Ne tévesszen meg bennünket Beckett szabója, aki arra büszke, hogy az elkészült ruha „jobban fest”, mint a világ. Ez nem arra vall, hogy nem emlékezik; éppen hogy azt tudja: nem magányos versenyző; és kihívást fogad el. A művészet, ha igazi, így tesz vallomást. Ha nem tud róla, akkor is.
