Új Dunatáj, 2001 (6. évfolyam, 1-4. szám)
2001 / 2. szám - MÉSZÖLY MIKLÓS - A pille magánya
A PILLE MAGÁNYA 31 A PILLE MAGÁNYA Volt egy kulcs, sokáig nem tudtam azonosítani, a helyét találni. Hevert a sutban és ezt egészen közvetlenül is lehetett érteni, virágvasárnapi bizakodással, hogy ami sötét, előbb-utóbb világos lesz. A tudálékos nyomozás persze más. Olyankor az alkotói eszünk tűz piros virágot a gomblyukba, hogy senkinek ne legyen kétsége, ki a nap fia. Ilyenkor jegyezzük fel, hogy a kulcs a katlan oldala és a házfal közti szuglyában hever; s már azt is tudni véljük, hogy aki ott van, arra lehet mondani, hogy gyáva. Sőt, ha tovább cifrázzuk (megkettőzzük a t betűt, ahogy mifelénk teszik), már benne is vagyunk a suttomban, ahol lappangani lehet, mivel az már maga a rejtekhely, kuckó, szurdik, alkalmas hely, hogy elbújjunk, mint a sunyó. Vagy még inkább, hogy valakivel titokban értekezzünk. Csakhát miről? S hogyan? Végre is hadilábon a szavakkal, a nyelvvel. Az igényelt és vágyott egyszerűség már annyira megközelíti a hallgatást, mint az elillant évek szőlőhegyén a széldongás. Parádésabb tűzijátékuk pedig alig több, mint bűvészkedő maszk-csere. Semantische Notausgang. Persze, van-e maszk-nélküliség? Az eszköz mindig maszk marad, s nem kiiktatható. Kimegy az ajtón, bejön a kéményen. De ezek már esti kérdések. Ontológiai patt-helyzet. Ülünk az íróasztal mellett és letesszük a tollat. De vajon meddig? A toll visszavándorol a kezünkbe, hogy a tollat letehessük, írunk efféle kis értekezést. Nem mintha az aranycsinálás titkát vélnénk megtalálni, csupán a reménytelenség új csábításának adjuk át magunkat. Játszunk. Jószerivel belehalunk. Elhallgatunk, aztán újra suttogni, ordítani kezdünk, mint a repedésbe szorult sakál. S persze, olyan szép ez. Olyan pokoli. Mesterség. Mise. ígértetik, hogy végezetül csak ámulat lesz, áhítat és alázat. Meztelen csend. De addig még befutják vadvizeink a rónát, melynek nem szab határt a horizont, s felrovátkoljuk a napsütött felületre a világ hamis térképét. Vagyis sok a dolgunk még és nélkülözhetetlen. Áldassék a ráfogás és tévedés. így múlnak a napok az íróasztal mellett. Rilke figyelmeztet rá gyengéden, hogy a szegényeket, akik alszanak, nem szabad felébreszteni. Talán azt a névtelent sem, aki öklére támasztott fejjel ül a barlang előtt háncsolatlan asztala mellett, pisla fény világánál. Hátha eszükbejut, folytatja Rilke. Idők kezdete óta ilyen pisla fény világánál jelenik meg a pille, aki nem látható. Pontos jellemzése az lehetne, hogy egy elképzelés ő, aki elképzeli a névtelent, aki a barlang előtt ül. Mire vár a pille ? Mire a névtelen ? Az elképzelésnek ebben a világegyetemében valahogyan mégiscsak megtörténik a valóság. Valamilyen
