Új Dunatáj, 2001 (6. évfolyam, 1-4. szám)

2001 / 2. szám - MÉSZÖLY MIKLÓS - Szeminárium a Dunán

22

Út Dunatát • 2001 túnius

lenlétté szeretnénk tenni, hogy a mi érdeklődésünk szubjektivizálása révén kapja meg a történelmi hitelességét is. Az aktualitás erotikájával akarunk hálni vele.

Mai irodalmunk szemlélete és az ennek megfelelő technikák - úgy vélem - világosan utalnak egy ilyen folyamatra is. Akkor pedig nem késésben, hanem ezúttal szinkronban vagyunk a világirodalmi trendek egyik legjelentősebbikével - elég csak a grúz Okudzsavát említeni az egyik póluson, a másikon szinte összességében a dél-amerikai irodalmat. A jelenségnek azonban van specifikuma is nálunk. Olyan műfajokat, műfaji fogásokat és elemeket emel ki látszólagos honi porosságukból, amelyek épp a kontraszthatás révén egy mechanikusan civilizálódó világ és társadalom problémáit - pozitív sokkolásként - még egy archaikusán nem múló kódrendszeren is képes áttükröztetni. Gondolok itt a mitikus-mitologikus vonatkozások fokozottabb szerepére, és a mintájuk nyomán születő szerkesztési és kompozíciós újításokra. Az anekdota és anekdotikusság esetében pedig egy mármár bénító örökség kap egyre inkább új funkciót: ez a nagy hagyományú, zsongítóan titkos nyelv, amelyen bármikor ki lehetett mondani az „iszonyút”, anélkül, hogy ki kellett volna mondani. S ami egyúttal a katartikus megütközés behízelgő oldását is jelentette. Ahogy viszont ma jelentkezik és megifjul, egészen más célzatú. Segítő közege és szövete a mitikus-mitologikus építkezésnek, és a mind fölé emelkedő iróniának. Azt a típusú iróniát vélem számos műben felfedezni, amiben például a cseh géniusz olyan gazdag s a miénkben olyan ritka madár. A felülemelkedés megbocsátó kíméletlenségére gondolok, ami a pátosz, a rendíthetetlen komorság helyett a csendes esőzés viszonylataiban érti meg s szemléli a végre is pusztulásra ítélt szorgoskodásokat. Mindehhez pedig valóban az kell, hogy az időben másképp higgyünk és a múltat másképp lássuk, mint eddig.

Második megvitatásra szánt megjegyzésem - belső logikája szerint - kapcsolódik az előbbihez. Kilépve, vagy legalábbis kilépőben a nemzeti és egyéb katekizmusok önismétlő linearitásából (amire egyébként az epigon dogmatizmusok és konzervativizmusok szoktak illetéktelenül hivatkozni, hogy a gyökeresen más szenvedéstörténetű klasszicizmusok tekintélyével próbálják hitelesíteni magukat) - szabadabb lélegzetvétellel kezdjük fölfedezni az áthallások, a lappangó összefüggések új távlatokat nyitó dimenzióját. Az illúziókat dagasztó álobjektivitás helyett egyre több műben látunk elmozdulást (vagy már sikeresen többet) a felelősségteljes, vagyis az önreflektáló, magát is megkérdőjelezni képes szubjektivitás felé. Olyasmit sugallva, hogy a szubjektív korántsem ellentéte és ellensége az objektívnak mint ahogy a foncsor sem ellentéte és ellensége a tükörnek. Szimbiózisuk az áhított csoda, s nem az, ha marcona eszmei elkötelezettséggel szembeállítjuk