Új Dunatáj, 2001 (6. évfolyam, 1-4. szám)
2001 / 2. szám - MÉSZÖLY MIKLÓS - Szeminárium a Dunán
Szeminárium a Dunán 23 őket. Hogy ez miért van így, miért korszerű, hogy így legyen, talán nem itt kellene most részletezni, inkább a vitában kitérni rá. Legfeljebb annyit hangpendítésül, amit egyszer József Attilával kapcsolatban jegyeztem föl magamnak: „A semmi ágán ül szivem, kis teste hangtalan vacog” - ez a szív a legnagyobb modernkori nagyságrendek közé tartozik, és a közérzete is ennek megfelelő. Annyira élesen önmaga és önmagára utalt, hogy nem érezheti másképp: határtalan és visszhangtalan tér rabja. A közérzet itt a szubjektív lét, az elhatároltság olyan mértékű felfokozhatóságát éli meg, ami ugyanakkor meg is szabadít annak korlátáitól. Vagyis, ami megszenvedett szubjektív, már olyan ojektivitással lehet rokon, amihez képest az értelem objektivitása csak közelítés. - Nekem mindig gyanús volt, hogy a maga mélyebb valóságában akkor értettem meg az embert és a Históriát, mikor már-már jegessé fokozódó szubjektív elborultsággal elesett bajtársainkból építettünk lövősáncot. Ott éltem meg, mi az objektív bepillantás, nem a történelemkönyvek lapjain. S vajon az író, az irodalom milyen más ablakon keresztül pillanthatna hitelesen és maradandóan a világra? Végül az utolsó megjegyzésem is szerves folytatása az előbbi kettőnek. Alig tagadható, hogy az irracionális, ezoterikus, fantasztikus, abszurd, mesei és az ezekkel rokon szférák jelentősége irodalmunkban megnőtt. Közvetlenül vagy áttételesen motiválják a valóságszemléletet, a történést, az ábrázolást, az értelmezést. Ez minden jel szerint annak a „mágikus” (vagy mondjam: természettudományunk végkövetkeztetéseitől sem messze eső) létélménynek a következménye, hogy a dolgok pusztán szomatikus megközelítése és skatulyázása csak felületi tudósítást eredményezhet. A művekben több a rejtély, a megoldatlanság, mint eddig. Több a leárnyékolt zug, a töredékesség és a töredék maga. S ez egyáltalán nem úgy jelentkezik, mint meghátrálás, hanem úgy mint a totalitás új kódrendszere, emblémája. Mi, akik a következő napokat sem tudhatjuk biztosnak és kiszámíthatónak, minden bizonnyal a legtermészetesebb belső hitelességgel teszünk kísérletet arra, hogy valóságunk tablóját, a szakadékokat és az átmeneti réteket ne a tegnapi eszközökkel próbáljuk műbe sűríteni. Korunkkal adekvát lehetőségeinket és eszközeinket kell kutatnunk-keresnünk, sosem függetlenül a valóságtól és az igazságtól. Ezeknek mellőzése más hatalmak luxusa; sosem a szellemé. Tanácstalan és értetlen olvasóinknak is gondolniuk kellene erre. Két kiegészítő észrevétel kívánkoznék ide. Az egyik, hogy az avantgárd, illetve neoavantgard - ha megkésve is, de mindenképpen hiányt pótolva és teljesebbé téve irodalmunk spektrumát - nem kis részben az itt vázolt létélményre válaszolt és kapott mozgalomszerűen erőre - mihelyt nagyobb játék- és publikációs térhez
