Új Dunatáj, 2001 (6. évfolyam, 1-4. szám)

2001 / 2. szám - MÉSZÖLY MIKLÓS - Az ezek és az ők szemantikája

18

Úr Dunatát • 2001 június

AZ EZEK ÉS AZ ŐK SZEMANTIKÁJA

(1957-1978)

Grünnek fáj a foga, alig tud beszélni. Kohn megkérdezi: „De hát mért nem huzatod ki?” Grün legyint: „Ezeknek?”

Az ezek az ók, akik nem mi vagyunk. Vannak pillanatok, korok, amikor mindenféle azonosulás lehetetlenné válik, mert mi magunk válunk kétségessé a közösségben, s az életünk szövete. A mi - ebben az esetben - az a kiterjesztett, megsokszorozott én, amelyik ezúttal többes szám első személyben képviseli az egyes szám első személyt, úgy értvén ezt, hogy hatályon kívül helyez egy objektív mi-1, egyúttal maga alá rendeli az ó£-et, holott valójában ók a föléje rendelt. így érzi már az egy is jogosnak a mi-1, akár milliókkal szemben is.

A hatalom és alattvalói csak rituálisan beszélhetik ugyanazt a nyelvet, használhatják ugyanazt a nyelvtant, miután kapcsolatuk formája szükségszerűen az előírt, vállalt vagy tűrt - és nem valami rögtönzött-ösztönös rítus. Utóbbi pedig már nem is rítus lenne, személyragos rend (amit az én, te, ő, mi, ti, ók jelölnek, s egyúttal hierarchizálnak is), hanem személyrag nélküli felismerése és megjelölhetősége a másiknak. Ami a rítus belesimulása lenne a rítus értelmébe. Ez pedig csak kivételes szédületpillanatokra valósulhat meg (a szerelemben például, amikor a személyrag elveszti hierarchizáló jelentőségét).

Az ók olyan mondatrészt takar, illetve vezet be, ami az én-1 vagy semlegesíteni akarja, vagy csak a saját (az ók) szempontjai szerint elfogadni. Mind a kettő szemantikai terror. Amit persze az én is elkövet, mégis azzal a különbséggel, hogy egyedül az én hordoz(hat) szubjektív-közvetlen tartalmat. Minden más - a te, az ó\ a ti, az ók - vagy feltételezés és ráfogás az én részéről. Vagy ellenkezőleg, az én fegyverletétele. Egy olyan rítus elfogadása, amiben az én úgy adja át magát, hogy a ti és az ók őhelyette is kimondhassák, hogy én.

Elmesélem Daphnisz és Chloé történetét: egyrészt én takarom el őket, mert szükségszerűen eléjük állok; másrészt, ók takarnak el engem, mert szükségszerűen elém állnak. Nolens volens, mégiscsak kölcsönös fegyverletételről van (vagy lehet csak?) szó minden olyan esetben, amikor nem az én meséli el kizárólag saját magát. A „hatalom” pozíciójából mesélem el „alattvalóimat” (Daphniszt és Chloét), és soha nem juthatok el addig a rítusnélküliségig, hogy egyszerre, együtt mesélőd-