Új Dunatáj, 2001 (6. évfolyam, 1-4. szám)

2001 / 2. szám - MÉSZÖLY MIKLÓS - Tudat és nemzettudat

14

Úi Dunatát • 2001 június

TUDAT ÉS NEMZETTUDAT

(Szabálytalan helyzetkép)

(1982)

(Részletek)

Történelmünkben egy olyan lassan kibontakozó fejlődés figyelhető meg, hogy az egyre kevésbé elégséges önerőt egyre központibbá váló eszmékkel, axiómákkal kompenzáltuk, függetlenül attól, hogy megfelelő önerő híján mit valószínűsítettek történelmi távlatban. Egy ilyen irányba alakuló nemzettudat már reflexszerűen is szívesebben helyez a középpontba valamilyen „preferált virtuálisát” - szemben a konkréttal. S egyre kevésbé lesz érzékeny a pontosan sosem kiszámítható fordulatok iránt. Sajátossága, hogy a váratlant, a nem tudhatót - mivel az eszméivel megköti magát - nem tudja reálisan a gyakorlat fontos tényezőjének tekinteni. Ellentétben azokkal a nemzettudatokkal, melyek elsősorban a gyakorlati létezés reflexeiben lesznek iskolázottak, elsősorban a tényekben keresik a kifizetődő meghatározókat. Nálunk a torzulás veszélye lényegében akkor következett be (nem kiküszöbölhető természetességgel), mikor a független királyságból függőségi királyságba váltottunk át. Olyan folyamat indult meg, melyben az eszméink irrealizálódtak, kompenzálásunk biztosítékai nem voltak igazi biztosítékok. A virtuálissal való együttélésünk kezdete ez, a nem ówir/ó'jogba vetett hit mitizálódásáé. S miután a történelem során mind a kettő reálisnak is tudott mutatkozni, a valóság kijózanító tényei tartósan másodrendűek, vagy éppen észrevétlenek maradhattak. Egyre kevésbé tették lehetővé a valóban távlatos alkalmazkodást. S még akkor is a történelmi folytonosság rögzült érveit erőszakoltuk, mikor már más folytonosság új kiindulópontjaival kellett volna nemzettudatunkat beoltani.

A sokat vitatott kérdésre, hogy történelmünk máig kiható törése igazában hol és mikor mutatható ki először (tehát a nemzettudatban bekövetkezett törés is), eddigi gondolatmenetünk is kínál egy választ. Talán mégsem csak azokon a harctereken, ahol kevésbé vagy majdnem elvéreztünk. Elemi erejű tragédiák, „temetők” voltak ezek, nagy alkalmak a betelepítésre (és betelepedésre); de sokáig mégsem kísérte és követte őket olyan politikai kísértés, hogy meg akarják vásárolni a függetlenségünket. Ellenkezőleg, egyértelműen el akarták pusztítani, ha nem előbb, akkor utóbb. És ez önmagában „tiszta” helyzet volt, noha tragikus. Csupán úgy merevítette „hősiességbe” az országot, a bontakozó nemzettudatot, hogy az egyben akadályozta is a korszerű politikai-társadalmi fejlődést. Ebben csak a Rákóczi-fel-