Új Dunatáj, 2001 (6. évfolyam, 1-4. szám)
2001 / 2. szám - MÉSZÖLY MIKLÓS - Félbemaradt interjú, kérdések nélkül
Félbemaradt interiú, kérdések nélkül (részletek) 7 mes létezés és enyészet in flagrantija egy ilyen pillanat. Akkori eszemhez egyszerűsítve annyi történt, hogy egyszerre az erdő súlypontja lett ez a virág. Utólag: egy név, amelyik minden névnek megfelelt. Hiszen azzal, hogy csak én tudtam róla, én fedeztem fel, kicsit azonos is lehettem vele. Tény mindenesetre, hogy elsősorban a természet, a táj szuggesztiója volt az, ami rávett az írásra, és nem az a társadalmi közeg, amelyben éltem. S biztos, hogy ez valamelyest meg is határozta írói világom alakulásának menetrendjét. [...] Persze, hogy éppen Szekszárdot kell-e mondani... Mint tünetgóc, mindenesetre iskolásán komplett. Adva volt egy város, tipikus lateiner megyeszékhely, gyermekes, dzsentroid allűrök, viszonylag jómódú polgárság, iparosság, parasztság, ahol igazi indulattal egyik réteg sem acsarkodott a másikra. Mindegyik elvolt a maga kialakított, kialakult rendjében. Volt Úri Kaszinó, de volt Legény Egylet is, Gazdakör, Iparos Székház. És mindegyik büszke a szagára. Sőt annyira össze is csiszolódtak a különböző rétegek, hogy reflexeikben, az igényeik stílusában már-már hasonlítottak is egymásra. Amire mindjárt azt mondhatnám: hát nem így ideális ? Igen - ha behunyom a fél szememet. Valahogy az egész volt pudvás. Valamiféle öntudatlansággal pudvás. Lateiner városról lévén szó, pontosabb, ha az értelmiségre szűkítem, amit mondok - bár közös penész is volt bőven. Amíg én Szekszárdon éltem - 1938-ig -, Babits Halálfiainak a látlelete szinte módosítás nélkül érvényes volt. A Halálfiai nem jó regény, de a maga nemében leverő-izgalmas tudósítás. Legalábbis a lényeget illetően. Amiről folyamatosan szó volt: egy rangosán érzékeny és jó képességű értelmiség - és leendő értelmiségiek - méltatlan elfuserálódása. Holdkóros tehetetlenség. Valami ilyesmi. Vagy a bekötött szemű tisztesség például, ahogy a maguk meg a köz dolgait intézték. Élményből és tapasztalatból tudom, hogy ez a tisztesség igazi és élő volt. Persze, nem számítom ide a hatalom pragmatikus cinikusait; akikkel ma is Dunát lehet rekeszteni. Akik felkészültség és éthosz nélkül a legkülönbözőbb szakmák és hivatások hitelét jóváhagyással (vagy rosszul értelmezett politikai stratégia jóvoltából) rontják. Az ártatlan vakokra gondolok, a mentő körülménnyel rendelkező többségre. Csak éppen az tette az egészet lidérces karikatúrává, hogy amire mindez alapozódott, az volt hazugság. És ezzel nem néztek szembe. Illetve, ez sem ilyen egy szerű. Sokáig divat volt az egész értelmiséget bűnösnek, árulónak nevezni; a ennek a divatnak még ma is vannak hívei. Az ideológiai ügybuzgók egy időben odáig elmentek, hogy az egész nemzetre kiterjesszék a sommás ítéletet. S az ilyesmi, az ilyesminek kitartó sugalmazása a leggonoszabb agymosás, egy nép pszichés halálraítélése; ami ha szükségszerűen revízió alá kerül is, nem a legszerencsésebb indulatiszapot
