Új Dunatáj, 2001 (6. évfolyam, 1-4. szám)
2001 / 2. szám - MÉSZÖLY MIKLÓS - Félbemaradt interjú, kérdések nélkül
6 Út Dunatát • 2001 június FÉLBEMARADT INTERJÚ, KÉRDÉSEK NÉLKÜL (1979) (Részletek) A gyermekkor, a kamaszkor helye, azt hiszem, egy kicsit mindig kétértelmű hely marad. Még ha olyannak tudna is megmaradni, amilyen volt, akkor is megszűnik. A mi távozásunkkal szűnik meg. Szóval, ahogy minden történelem is kezdődik - azzal csináljuk, hogy kilépünk valamiből. Aztán, vagy mint paradicsomra, vagy mint álparadicsomra emlékezünk vissza rá, ahonnét szerettünk volna kiűzetni. Kinek mi jut. Már én is csak egy nemlétező városról tudok beszélni. Akkor jöttem el, amikor a nagy történelem is átcsörtetett rajta, így hát kétszeresen távoli dolgok ezek. A szekszárdi Hármas-híd, mondjuk, ahogy az ember ott ücsörgött alatta, s egy pillanatra csakugyan meglátta a negyedik dimenziót. Meg effélék. Egy gálicos hordó a holdfényben. Egy szurdik lejtője. Távoli dolgok, de ettől csak még érvényesebbek. Amennyire meg tudom ítélni, eléggé megosztott figyelemmel éltem akkoriban, tulajdonképpen nem is egy énnel, hanem többel. Bár lehet, hogy ez azóta sem változott meg. Azt tartom a legnagyobb csapásnak, hogy mindennap ugyanazzal az arccal kell felébredni, ugyanazon a néven bemutatkozni. Nekem ez inkább terhes, mint öröm. Igazában az volna jó, ha valamilyen pantheista személyiséggel rendelkezhetnék. Kirándulni egy fába, egy bölénybe, egy tárgyba, s csak úgy mindenestül lenni benne. Egy kilincsben, küszöbben, mondjuk, amelyen átlépnek, hogy belépjenek valahová. Éluard-nak van egy szép sora - pontosan nem tudom idézni, de értelmileg körülbelül ez: egy név, amelyik megfelel a világ minden nevének. Valahogy ezt kiásni! De ez csakúgy sikerülhetne, akármilyen erőtlenül is, ha minden erőmmel igyekeznék mindennel azonos lenni. S ez már valami program is lehetne. Valamilyen eldöntött érzékelési mód. Más tárgyilagosság, mint amiről a realizmusról okoskodva szoktak beszélni. Mondjuk, alázat. A realizmus alázat. Emlékszem, tizenhárom éves lehettem; apámtól elég korán kaptam fegyvert, persze, akkor még csak flóbertot, s egy tikkadt nyáron a keselyűsi erdőben cserkésztem egyedül. Az ember a saját verejtékét nyalja ilyenkor hűsítőnek, s valahogy ilyenkor hasad meg a világ. Ott állsz vagy egy fának támaszkodsz, és mintha te volnál a fa, fönt a lombokkal, lent a gyökerekkel. Valami virágon akadt meg a szemem, az avar félig eltakarta; s ez, azt hiszem, döntő élmény volt. Erről a virágról senki nem tudott, csak én, ott volt, és pár nap múlva nem lesz. Az egyete
