Új Dunatáj, 2000 (5. évfolyam, 1-4. szám)

2000 / 1. szám - Műmelléklet: Szávai Géza: Székely Jeruzsálem - Tudósportrék: Szakály Ferenc

Tudósportré • Szakály Ferenc

67

gyó ifjú történész-tanonc műve, hiszen egy pályakezdéskor összegyűjtött anyagot tartalmaz. E megfogalmazás egy ihletett pillanatban született, s a valóságot híven tükrözi.

Ú.D. — Amikor a levéltárban dolgoztál, a középkorral kívántálfoglalkozni, vagy már akkor is a törökkor érdekelt?

Sz.F.: Én 9 éves korom óta a török hódoltsággal akarok foglalkozni, amit tíz emberből kilenc nem hisz el, s ezt megint az ingerszegény környezet okozza. Édesapám hozott egy könyvet, amit jutalomból kapott a vállalatnál, ez volt az „Egri csillagok”, ami meghatározó élménnyé vált. Éppen nem mentünk a gyümölcsösbe, így elolvastam. Egyébként apámmal szombat-vasárnap kapálni jártunk, - tizenkét kilométer oda-vissza -, a sióagárdi Leányvárhoz biciklivel, s ez erősítette a család anyagi egyensúlyát. Igaz, sok izgalmas, jó házibuliról lemaradtam. Sok mindenre nem hívtak meg, tudták, hogy nincs időm, éppen a rendszeres munkavégzés miatt.

Ú.D. — Mintfiatal, Budapestre került, de mégiscsak vidéki értelmiségi hogyan élted meg a nagypolitika befolyását?

Sz. F.: Féltem, nem szégyellem bevallani. Ez már nekem a magam harmonikus, idült vidékiségével nagyon csúszós pálya volt. Itt nagyon könnyen kirúgták az ember alól a lábát, merő gonoszságból is. Én negyedévben megkaptam a népköztársasági ösztöndíjat, 500 Ft-ot, ez akkor óriási pénz volt. Egyik, a környékről származó kollégám a dékáni hivatalban jelentette, hogy én rendszerellenes kijelentéseket teszek, és hogy ne adják oda. Nem tettem rendszerellenes kijelentéseket, tudtam, hogy én csak megtűrt vagyok itt. Az egyetemen is végig kitűnő voltam, ez persze erősítette a helyzetemet, de a félszet nem vette ki. Hiába vagyok magas társadalmi elismerés létrájának csúcsaihoz közel, még ma is aggodalommal megyek egy hivatalba, sose lehet tudni, hogy mi történik. Ez úgyszintén megmaradt az 50-es évekből. Nagyon jól tudom, hogy ordíthatnék is, de süveglevéve megyek, hogy ne legyen baj. Ez sajnos megmaradt. Az is furcsa dolog, hogy egyes barátaim elkezdtek zúgolódni, ’89 után, hogy nem olyan látványosan változik az értelmiség sorsa. Akkor még azt hittük, hogy felfelé fog menni. Hogy nem kapták meg azt a megbecsülést, amit megérdemeltek, elkeseredtek. Sok vitánk volt arról, hogy az embernek egy élete van, s nem a rendszerváltó idő a mi korunk. A mi korunk a 70-es évek, akkor voltunk olyan státuszokban, ahol általában ugyan nem