Új Dunatáj, 2000 (5. évfolyam, 1-4. szám)

2000 / 1. szám - Műmelléklet: Szávai Géza: Székely Jeruzsálem - Tudósportrék: Szakály Ferenc

66

Út Dunatái • 2000 március

országon és természetesen Bécsben megmaradt. Hasonló a világban már kevés van, s örülök, hogy nem kell másutt élnem.

Ú.D. — A magyaroknak a külföldre kerülés olyanfajta alkalmazkodást jelent, ami előnyükre válik?

Sz. F.: Nem így gondolnám, hisz akadémikus társaimnak, főleg a természettudósoknak és az élettudományosoknak nagy része minimum 2-3-szor megfordul egyéves ösztöndíjjal külföldön, és vannak olyanok, akik váltógazdaságban, hol Stockholmban, Hamburgban, hol a Berkeley-n, hol a Princetonon, ahol Nobeldíjasok számítják a tudományt. Ez teljesen kettős életforma. Amikor itt van, akkor odavágyik, amikor ott van, akkor kegyetlenül hazavágyik. Én nagyon szeretem Amerikát, de élhetetlen. Kétféle emberfajta van: ez az állandó versengős típus, meg a kigúnyolt kispolgár, aki szappanoperákon dagadtra hízik és közben állandóan fogyókúra-recepteket olvas. Kedves nép, de nincs érintkezési lehetőség. Az egyetemeken sincs. Vannak napok, amikor kötelező együtt ebédelni, vagy vacsorázni, vagy elmenni vacsora után egy cherryre. Az összeugrás, hogy üljünk be egy sörre, ez nincs, s nekem nagyon hiányzik.

Ú. D. — Tehát nálunk inkább emberivé teszi a kapcsolatokat, ha valaki beül a társaival valahová, s elbeszélget a többiekkel. Amikor a levéltárba kerültél Pesten, közben a bölcsészkart is végezted?

Sz. F.: Nem, azért kellett a levéltárba kerülnöm, s ez egész életemre kihatóan sokat jelentett, mert megtanultam dolgozni. Nagy csapásban lás öröm, hogy Kosáry Domokos és számos történész volt ott kollégaként, akitől rengeteget tanultam, és egész másként kerültem egy év múlva az egyetemre. Ez a kitérő szükségszerű volt, mert ha nem jelölt a bölcsészkarra a gimnázium, egy év múlva ez elévült, és a munkahely jelölhetett. Nemcsak jelölt, hanem a protekciót is adta hozzá, mert Kosáryt valósággal szentként tisztelték a magyar tudományban, főleg a börtön után, s nagy erők mozdultak, ha valaki szólt egy ’56-os gyerek érdekében. Tehát az egyetemre kerültem, de ezt átugorhatjuk, mert mérhetetlen nagy csalódás volt. Változatlanul Kosáry Domokos iskolájába jártam tanulni, meg vissza a Pest Megyei Levéltárba, ahol szerencsére megtaláltam életem első és meghatározó témáját. Akkor már tudatosan írogattam ki dolgokat, már cikk-írásra készültem. Feszültség volt bennem, hogy nem tudom megmutatni magamat. A közelmúltban Szekszárdon megjelent könyvem is azzal kezdődik, hogy egy megmérettetésre vá-