Új Dunatáj, 2000 (5. évfolyam, 1-4. szám)
2000 / 1. szám - Műmelléklet: Szávai Géza: Székely Jeruzsálem - Tudósportrék: Szakály Ferenc
62 Úr Dunatát -2000 március nőttünk, ugyanaz volt a figura, ami korábban volt, édesanyám feketevarrásából és a kezdet kezdetén jó embereknek ablakkopogtatás után benyújtott könyöradományaiból éltünk. Én akkor, amikor ez utóbbiak történtek, a szekszárdi Garay János Gimnázium első osztályos tanulója voltam. Ahova egyébként önmagában csoda, hogy felvettek minden további nélkül. Nem voltak könnyűek a gimnáziumi éveim, akadtak a tanárok között olyanok, akik szórakoztak azzal, hogy én börtönviselt embernek a gyereke vagyok, de ezek elenyésző, jelentéktelen események voltak. Akkor sem ijedtem meg, utólag aztán különösen szánalmasnak érzem ezeket. Mindemellett ezt nem panaszként mondtam el, csak azért, hogy éreztessem a keretet, és még nagyobb legyen a kontraszt, hogy ebben egy gyermek nagyon boldog tud lenni. Azt hiszem, hogy soha olyan boldog és harmonikus nem voltam a későbbiekben sem és feltehetőleg most már a 60-as éveimhez közeledve nem is leszek, mint 14-16 évesként Szekszárdon, ahol az egésznek a burkát az adta meg, hogy itt érzékelni lehetett egyfajta társadalmi összefogást. Itt volt néhány „elvtárs”, akiket isten tudja honnan fújt oda az időknek a szele, meg a karrier, néhány szekszárdi is volt köztük, végülis egy kicsit féltek tőlük, de semmit se törődtek vele: az egész kispolgári paraszttársadalom összefonódott a kommunizmus utálatában. Egészen 1961-ig, ahol országosan kezdett szétesni a kép, megnyíltak bizonyos utak és egészen mássá vált a dolog, de nem nekünk. Mi abban a közös biztonságban, abban a közös szegénységben éltünk, a pszichiáter főorvos gyermeke, Szepesi János és Levente Péter, akinek édesapja jogász volt. Mindannyian egyforma szegények voltunk, nem lehetett kitűnni másban, csak a valódi versenyben. Először is a legfontosabb téma a versenyben a lányok voltak, Szekszárdon mindig nagyon szép lányok voltak. Ez számunkra kifogyhatatlan beszédtéma és mindennapos versenyterep volt akkoriban. Ha az ember megfogta a kezét egy lánynak, akkor az már óriási dolog volt. Én különösen szerencsésnek mondhattam magam, három évig jártam egy lánnyal, szegény már azóta tíz éve meghalt. Ez volt a versengés egyik tere, a másik pedig a sport. Én jó sportoló voltam, nem a kiemelkedő, hanem az erőltetett fajtából. Az osztályfőnököm édesanyámnak azt mondta rólam, mielőtt az érettségi és az utána jövő sötétség következett, hogy a Ferike nem igazán tehetséges, hanem nagyon szorgalmas, - azt hiszem igaza volt. Engem sportban nagyon sokan átütő gátfutó, magasugró, síkfutó tehetségnek tartottak. NB Il-es csapatban játszottam Szekszárdon, természetesen hamis igazolással. Feljebb is vihettem volna, de igazándiból olyan elemi erejű tehetség nem robbant ki belőlem, mint Danóczy Balázsból, a volt veszprémi nyomdaigazgatóból. Nem voltam olyan, mint számos atléta pl. Kosztolányi Gyuri, akivel nem akármilyen
