Új Dunatáj, 2000 (5. évfolyam, 1-4. szám)

2000 / 4. szám - V. Gilbert Edit: Szofja és Ruszlán

A már joghallgató Ady Debrecenben is szerelmes. Sokszor ideálok nélkül. Az érte rajongó diáklányokat széles kalapemeléssel köszöntötte, bókolt is nekik, mindenkor az illendőség határain belül. S egyáltalán nagyon szolidan viselkedett a hölgyekkel. Most itt sorolhatnánk néhány nevet - kacér színésznőét, rátarti kisasszonyét -, mégis csupán egyetlen érzelmi kapcsolat említését tartjuk fontosnak. Talán éppen furcsasága, megnevezhetetlensége miatt.

Ez a valódi biedermeier regény avval kezdődött, hogy 1899 januárjában levél érkezett a Debreczeni Hírlap szerkesztőségébe. Egy nőolvasó afelől kíváncsiskodott, miért oly szomorú Ady költészete. Az érintett csakhamar szerkesztői üzenetet küldött „Kíváncsi” jeligére, s noha szabadkozott, hogy pár sorban nem lehet válaszolni a kérdésre, azért figyeljünk csak néhány önjellemző mondatára: „Igaza van. Az én verseim keserű hangon beszélnek az életről. A szerelmet nem mondják mennyországnak, a szívről fájó gúnnyal emlékeznek meg, nem keresnek baráti lelket, mert tudják, hogy úgysem találnak. Szerelemről daloltam én is először. Aztán egész sablon szerint csalódva sirattam eltemetett reményeimet. Az élet később többre tanított. Megtanultam, hogy a szerelmi bánat legkisebb a világon. Ezer nehéz kérdés kísért azóta, s míg lelkem megfejtésökön töpreng, megbénul a tehetetlenség érzetében. Egy nevetséges, de szörnyű igaz felfedezésre kellett jönnöm: a hozzám hasonló emberek nem illenek ebbe a világba, és a végzet azt mérte reájuk, hogy agyrémekért küzdjenek és haljanak meg. És lassan-lassanúrrá lesz ez a tudat. Keressük a szabadulást, keressük a feledést. Mámor, mámor kell mindenáron. Bor vagy csók adja: mindegy.”

E föltárulkozás után Ady újabb szerkesztői üzenetet tett közzé, hogy most már magánlevelezésben folytassák ezt a sajátos ismerkedést. Fordult is a posta gyakorta, de a Kíváncsi nem volt hajlandó fölfedni kilétét és elárulni lakcímét, a bensőséges hangvételű küldemények a postahivatalban cseréltek gazdát. Akármilyen hihetetlen, személyesen sohasem találkoztak: ez a szerelmi történet tehát amolyan levélregény maradt. Majd hatvan esztendő múlva derült csak fény a mélyen elásott titokra, a jelige spanyolfala mögé egy fiatal debreceni tisztviselőnő, Varga Ilona bújt el. Tehát neki szólt Ady első verseskötetének dedikációja: „Valakinek, akit én sohse láttam s akire mégis annyiszor gondoltam.”

A szerelem misztériumának gyakorlati élményeit az újságíró-Ady Nagyváradon kezdte gyűjteni. Jellemző, hogy a lírikusi életmű első igazán eredeti hangú költeménye is ebben az izgalomban fogant.

Mit bánom én, ha utcasarkok rongya,

De elkísérjen egész a síromba.

3