Új Dunatáj, 2000 (5. évfolyam, 1-4. szám)
2000 / 4. szám - V. Gilbert Edit: Szofja és Ruszlán
V. Gilbert Edit • Szófia és Ruszlán 79 nem pusztán az ideál, hanem az ideál lehetőségébe vetett hit is elpusztul. Az imádott, ámde cinikus gorkiji főhősnő: Nagyezsda (a szó reményt jelent), ahogyan a vlagyimovi önmagát tökéletesnek tételezett rendszer, önnönmagát gyilkolja meg. Ezek az ideálisnak hitt entitások csábításaikkal rajongást keltettek maguk iránt, de megfelelni - frigidek, terméketlenek lévén - ennek már nem tudtak. A regény címében is (természetesen az eredetijében) allúzió rejlik; Puskin Ruszlán és Ludmilla című korai poémájára történik utalás. A megfoghatatlan, meghatározhatatlan, elérhetetlen, érinthetetlen, megragadhatatlan, illanékony, lebbenékeny, áttetsző, szinte anyagtalan; fel-felbukkanó, majd jelentős időre álomba merülő ideálból, a szépséges, de mindjárt már a nász előtt megszöktetett Ludmillábó\ mint el nem ért és forrón vágyott, áhított vágyképből és a makacsul-kitartóan, vérmesen, lángolva, lobogva, minden akadállyal dacolva fáradhatatlanul megküzdő, őt kereső, s így némileg nevetségessé is váló Ruszlán kettőséből a magyar címben (Egy őrkutya történeté) természetesen minden elvész. Már megint a lágertémára mint viszonylag eladhatóra való rájátszás lehet ebben a ludas, s hogy orosz név magyarországi könyvön nem lehet címadó. (Gondolom, nem sokat tévedek, így fejtve meg mindkét címadás soványka motivációját). A Puskin-poémában szereplő finn öreg és az általa későn: már csak öregen, megcsúnyultan, meggonoszultan(l) elért Faina párosával vont párhuzamból kitetsző szomorú irónia, s a narrátor hangsúlyozott rezignáltsága mind sajátos színezetűvé teszik a vlagyimovi Ruszlán ideálkergetését is. A Ruszlán nevében bennefoglalt Oroszország-szimbolika nyilvánvalóan kiterjesztő értelmű. A név maga etimologikusan „oroszlán”, s bár nem vetekszik R. bátorsága a hatalmas rokonéval, éppen a hűség abszolút megtestesítésében áll e kutyahős kutyatársai fölött. Ez az első hallásra banális jegy a vlagyimovi Ruszlán esetében korántsem vezet könnyed-könnyes kutyatörténethez. Az orosz irodalomban különben sem a hűség a legjellemzőbb kutya-sajátság, sokkal inkább a sátáni, sátánkísérői vagy az aljas, alpári („kutyavilág, kutyaélet”) szemantika. Nincs köze Ruszlánnak így például Bulgakov Kutyaszív-búi groteszk kutyaalakjához sem, akinek figurája éppen az utóbbi képzeteket aktivizálja. A vlagyimovi eb „lírai alkat”, lélektanilag megformált és plasztikusságában lenyűgöző regényalak. Az abszolút adekvátság képzetét kelti, a „másmilyen nem is lehetne” heurisztikus élményét idézi elő: ő A KUTYA, akinek végre hallhatjuk a gondolatait, s ez nem meglepő, hanem a végre megtapasztalt teljesség érzetét kelti. Ez a természetesség csak lenyűgöző mesterségbeli technikával, arányérzékkel jöhetett létre. Kitűnően felépített, a Csukovszkaja-regényénél bonyolítottabb szerkezetet alakít ki az író. Többvonalú cselekménnyel,
