Új Dunatáj, 2000 (5. évfolyam, 1-4. szám)
2000 / 4. szám - Tüskés Tibor: Várkonyi Nándor magyar irodalomtörténetének recepciója
52 Út Dunatát • 2000 december (A századforduló irodalmá-ból így lesz az új műben A századvég elbeszélői). Van, ahol rövidít (pl. A modern líra kibontakozása c. fejezetből teljesen kimarad Dömötör János, akinek költészete azóta könnyűnek bizonyult). Az új könyvből kimaradnak a fotók, s ezzel a szerző kihúzta a hiúság méregfogát: kiről van, és kiről nincs arckép a könyvben. Várkonyi most a terjedelemmel is értékel: míg az 1928- as műben Surányi Miklós és Krúdy azonos súllyal van jelen, az 1942-es könyvben megnő a Krúdyval foglalkozó rész. De bővül pl. a Tolnai Lajos-portré is, s bővülnek a „futottak még” jellegű fölsorolások. Összességében az irodalomtörténet lexikális jellege erősödött meg. A folyamatok, tendenciák, irányzatok elemzése és értékelése, valamint az irodalmi élet intézményeinek (társaságok, folyóiratok stb.) bemutatása helyett egy-egy fejezeten belül az írók lexikonszerű bemutatása vált hangsúlyossá. Leginkább a műfaji szempontú összefoglalások azok, amelyek valójában az egymástól idegen írók portréinak a füzérévé kerekedtek. A modern magyar irodalom után tizenöt évvel később megjelent könyvét Várkonyi maga is új könyvnek tekintette. Az újabb magyar irodalom előszavában írja: „joggal mondhatom, hogy új munkát nyújtok az olvasónak”.7 Kiemeli, hogy könyve bővebb egy korszakkal, az 1928 óta keletkezett irodalom vizsgálatával, valamint figyelembe vette „irodalom-vizsgálatunk”, az irodalomtörténet-írás és az irodalomkritika legújabb eredményeit. Vállalja, hogy monografikus teljességre törekszik, szubjektivitás helyett „az anyag minél teljesebb bemutatása” a célja. Az esszészerű megközelítés helyett a „lexikális anyag” közlését tartja fontosnak. A monografikus előadás, a lexikális feldolgozás velejárója, hogy amit jelentősnek tart, azt kiemeli, értékeli, bírálja, a jelentéktelent pedig csak ismerteti. De tekintettel van „mindenre”, nincs joga „semmit” elhagyni. Vállalja munkájának szellemtörténeti szemléletét: „Minden irodalmi tett, azaz minden mű éppúgy a történelmet formáló erők legmélyéről fakad s éppúgy hozzájárul a történeti helyzet kialakulásához, mint az emberi cselekvés összes többi fajtája.” A magyar irodalom jövőjét tekintve azonban tévedett. 1942-t mutatta a naptár, amikor kéziratát lezárta, és a könyv utószavában megjósolja a magyar irodalom jövőjét. Szavait a kortárs író elfogultsága táplálja. Várkonyi a „polgári elv” bukását, az egyén-kultusz, az önzés jogának eltűnését s az élet közösségi szemléletének, „a népi társadalomnak” a győzelmét várja a jövőtől. „A polgári társadalom erői elfogytak, új erők törnek a helyükre, s ezek új elvet, új szemléletet hoznak magukkal: az élet közösségi szemléletét.”8 1942-ben okkal hangsúlyozta (máig ható érvénnyel) a népi irodalom jelentőségét. Ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy az ún. „polgári elv” is kitermelte a saját irodalmi értékeit, jeles alkotóit, maradandó