Új Dunatáj, 2000 (5. évfolyam, 1-4. szám)
2000 / 3. szám - Kelevéz Ágnes: "Keletre, Keletre"
Kelevéz Ágnes • „Keletre, keletre 53 jedelmi rangjának meghagyásával. Ám az a szélsőségesen indulatos hang, amelyet megütöttek vele szemben, olyan légkört teremtett, hogy még halála kapcsán is, az elemi kulturális szabályokat, a kegyelet hagyományát figyelmen kívül hagyva alpári cikkek jelenhettek meg róla. Mindez 1947 után könnyen nyíló lehetőséget adott arra, hogy (ekkor már masszív hatalmi alapon) a Révai József által felvázolt Petőfi-Ady-József Attila fővonal ideológiai konstrukció részeként Babitsot, és vele együtt a Nyugat úgynevezett „esztéta szárnyát”, kiszorítsák az irodalmi élet peremére. Mindhárom jelszóvá merevített alkotóval kapcsolatban - a dogmatikus koreográfia előre megszabott rendje szerint - külön-külön súlyos bűnökkel vádolták meg Babitsot, s ezt minden adandó alkalommal szemére hányták. Meghurcoltatásának ábrázolására Illyés 1961-ben egyenesen krisztusi hasonlatot használ: „Célunk e sorokkal nem az, hogy egyenként kihúzogassuk a kopjákat és nyilakat, amelyek Babits személyét ma is holmi szégyenkeresztre szegezik. Az csupán, hogy ezt a keresztre szegezettséget nyíltan kimondjuk, megkérdezve, indokolte?”2 Babits ünneplése vagy évfordulóinak látványos elhallgatása, halálának és születésének alkalmából írt cikkeknek a száma és hangneme szinte egy hőmérő pontosságával mutatják, hogy az irodalompolitika által befolyásolt és sokszor központilag vezényelt megítélése hogyan süllyedt fagypont alá az ötvenes évek folyamán, s hogyan melegedett lassan-lassan a hatvanas, hetvenes évek során, hogy végül centenáriuma alkalmából, 1983-ban széleskörű rehabilitációja is megtörténjen. Szimbolikusnak érezzük, hogy az 1945 utáni első körülötte dúló vita egy olyan kultikus tárgy körül robbant ki, mint a költő halotti maszkja. Cs. Szabó László a Maszk című cikkében négy éve elhunyt mesterére emlékezve a háború által felvetett legnehezebb kérdésekkel néz szembe: az élet és halál mezsgyéjén születő tárgyat, egy halhatatlan műveket létrehozó művész halotti maszkját, önmagán túlmutató, szimbolikus jelentőségűnek lát. Pár nap múlva Horváth Márton a Szabad Nép hasábjain tudatosan kultuszromboló, végletesen sértő hangon, e kegyeleti tárgyat profanizálva ront neki Babitsnak és követőinek, s habozás nélkül művészetét a félfeudális reakció „virágai” közé sorolja.3 Jellemző, hogy 1945-ben még megjelenik a Török Sophie által sajtó alá rendezett, életműsorozatként hirdetett vállalkozás első kötete, de ennek később már nem lesz folytatása. S bár 1946- ban és 1947-ben, az államosítások előtt, magánkiadóknál kiadnak egy-egy Babitskötetet,4 azonban ezt követően, kilenc éven át egyetlen könyve sem jöhet ki a nyomdákból. Csak 1957-ben látnak napvilágot művei, igaz akkor egyszerre több is: válogatott versei, két regénye és irodalomtörténete. Majd Babits 1959-ben he-
