Új Dunatáj, 2000 (5. évfolyam, 1-4. szám)

2000 / 3. szám - Sipos Lajos: A Timár Virgil fia keletkezéstörténete

42

Úr Dunatái ■ 2000. szeptember

Aggódva kérdezte azután mindennap a fiút:

— Hogy van édesanyád?

Pista könnyesen őszinte szemeket vetett ilyenkor rá. Egész más kifejezésük volt ezeknek a szemeknek mint azelőtt. Eltűnt belőlük minden dac, minden tartózkodás; inkább segélykérő szemek voltak, bizalmas szemek: és úgy néztek fel rá, valami kedves gyámoltalansággal, mint egy apára vagy hatalmas orvosra. A fiú nagyon megsoványodott. Arca halavány volt az álmatlanságtól, a szemei lázas tűzben égtek. Most már egész éjjeleket fennvirrasztott az anyja ágyánál, de azért az iskolát nem mulasztotta el. Tímár résztvevő szemmel fedezte fel vékonyodó arcán egy másik szép és halvány arcnak vonásait.

— Mennyire hasonlít az anyjához - gondolta.

Szívesen küldött volna a fiúnak valami segítséget, egy ápolónőt, a rendháznak valamely cselédét. De ezt ne merte, ez lehetetlen volt; mit szóltak volna hozzá a rendtársak? Pénzzel segítse tán? Erezte hogy ennek csak kísérlete is dér volna a bizalom bimbajára mely ebből a gyermekszívből feléje nyiladozik.

Pedig ez a bizalom csodálatos örömöt okozott neki, majdnem legnagyobb kincse kezdett lenni életének. Először érezte életében hogy van valaki, egy kedves egy gyengébb lény aki reá támaszkodik, a szeretet önzésével, akinek ő immár valakije... Mert látta a fiú tekintetén, érezte szavain hogy így van; hogy ez a férfivé szenvedett gyermek mégis csak gyermek még, hogy szükségét érzi egy erős kéznek amely vezesse, egy biztató hangnak amely bátorítsa, mialatt otthon az anyja reménytelen betegségben hever, mialatt otthon neki kell erősebbnek lenni... Fiúi érzés volt ez, s Tímárban felébresztette az apai érzést. A Stirling-házban tett látogatása különös kapcsot létesített kettejük között. Tímár most sem beszélt többet Pistával mint eddig. De milyen más volt most! Egy szó, egy tekintet, egész napra a szivében ragadt, és melengette emlékével ezt a családtalan szivet.

Aztán: a fiún keresztül az anyját is látta.

A szemük mintha ugyanaz lett volna. Mintha a fiú arcából az anya szeme nézett volna reá. Sokszor mintha még az a finom, okos gúny is keresztülcsillogna a fiú könnyes naivságán amit az anya szemeiben látott. Egész kisértetes volt. Elnézte a fiút a társai között, az udvarban, amint megvonta olykor egy szavukra fiatal és lágyan szögletes vállát; s ekkor elébe tűntek a beteg nő lesoványodott de még mindig nemes hajlású vállai, amint fölemelkedett egy pillanatra, hálóréklijében a paplanok közül. Különös álomként üldözte őt az a nő, az a szoba, mely egyáltalán nem hasonlított az alexandriai kurtizánok képzelt szobáihoz, inkább egy szent nő