Új Dunatáj, 2000 (5. évfolyam, 1-4. szám)

2000 / 3. szám - Sipos Lajos: A Timár Virgil fia keletkezéstörténete

38

Út Dunatát • 2000. szeptember

Sipos Lajos

BABITS MIHÁLY: TÍMÁR VIRGIL FIA

Szövegváltozat

Keletkezéstörténet, kézirat, szövegvariánsok (1. rész)

[•••]

— Már a pap is eljött - susogják mindenütt.

És árnyék borul az egész udvarra. Pedig már előbb elborult a nap; de mintha csak most lett volna ez fontos. A sivár gang, a hideg konyhák áporodott szaga, a pattogatott kukoricát majszoló éhes gyerekek, a szomszéd haldoklására kiváncsi asszonyok, mind iszonyú puszta fénytelenségben maradtak.

S érezte mostTimár, döbbenve, hogy őpap. Hogy őt egy felsőbb világ küldötte el ide, hogy ő a lelki vigaszt, az utolsó kenetet jelenti ezekben a nyomorult szemekben. S egyszerre, egy pillanatban, iszonyú szégyen töltötte meg maga sem tudta, mért? Micsoda gondolatok között is jött ide! Krisztus más szemmel nézett Magdolnára. E bűzös udvar levegőjében nem a bűnt érezte meg hanem a nyomort. S a bűn nem egy neme-e csupán a nyomornak? Tímár végtelen részvétet érzett e szegény világgal. S minden fájt neki, még az a szigor is, amivel reggel a fiúra gondolt, ki dacosan felelt neki, mialatt otthon az anyja haldoklóit...

S a fiú nyitotta már az ajtót - az egyetlen csukott ajtót az udvarban. A fiú megrezzent amint tanárát meglátta, s a szemei - fényesek mint a most öntözött virág - rezzenve néztek rá, Mi minden van egy gyermek szemeiben? Megrettenés? Vagy öröm? Dac? Vagy alázatosság? Vagy gyermeki hála és bizalom?- Miért nem mondtad hogy édesanyád beteg? - kérdezte a tanár.

Miért is nem mondta. Valami különös, alig is tudatos szemérem tartotta viszsza hogy anyjáról szót ejtsen. Akárki előtt is. Mintha sértés volna anyjára már az is ha mások csak gondolnak is reá. Ne is gondoljanak rá, felejtsék el hogy van, ne is legyen többé másoknak mint neki! Dac, düh, és titkos, földalatti szégyen - a Stirling-ház levegőjének egész szégyene - egyesültek ebben a büszke szeretetben. Csak azért is szerette az ő drága, beteg, szép és szeszélyes anyukáját. Mióta beteg volt, azóta egészen az övé volt; és nem eresztett senkit hozzá mig ő ott volt. Féltékenyen őrizte mintha szerelmét őrizné: hisz csakugyan minden szerelme még ő volt. Gondozta ügyetlen, fiús gyöngédséggel, és figyelte éjjel, nem ébred-e, miközben dolgozatait csinálta a rideg konyhában, mint egy megható ifjúsági regény-