Új Dunatáj, 2000 (5. évfolyam, 1-4. szám)
2000 / 2. szám - 95 ÉVE SZÜLETETT JÓZSEF ATTILA - Szigeti Lajos Sándor: Az erotikus hármasok
Szigeti Latos Sándor • Az erotikus hármasok 65 néreida szeme láttára - halálra zúzza Akist, ki halála pillanatában újrateremtődik, vére forrásvízzé válik, arca kék fényben ragyog. Ezért mondhatja a versbéli én: „Légy a gyönyör, de légy akár a kín”. Baka verse visszamutat az ősanyagra, a más mítoszokban is szereplő kultusztárgyakra és formaadásra, egészen Palladionig, amelyet ugyanúgy felöltöztettek, ékszerrel láttak el, akár egy igazi asszonyt vagy a Hephaisztosz keze által agyagból gyúrt első asszonyig, Pandoráig, akit nem más, mint Paliasz Athéné öltöztetett fel; visszamutat tehát a szerzői én minden, a holt anyagot megelevenítő művészet varázsát magasztaló történetig, hogy magára fordíthassa, hogy - saját verseinek világából is merítve, a Baka István-i mitologémák közt immár szabadon válogatva - önnön újrateremtéséért, újraalkotásáért fohászkodhassék a verse által teremtett világban: „S bár a valódi megdőlhet, - soha / Szép kebleid iker-Olümposza... / Ó, Galatheia, alkoss újra engem! / Márványerekként átszínezze testem //Véred”. De mindezek közben is teremtésnek, mégpedig a Pügmalion című vers teremtődésének vagyunk tanúi, egy olyan (vers)világénak, amelyben nem a teremtő kiléte a fontos, hanem a teremtés gesztusa (aktusa), maga a teremtetés-teremtődés, ezért mondja, előbb a mitológiai időt és önnön történeti létét eggyéolvasztva a grammatikai múlt időben: „És mindegy már, hogy én faragtalak, / Vagy engem formázott fehér kezed”, később pedig a maga teremtette világra utalva a feltételes móddal, amikor az előbbi alakzatot szinte megismétli: „S oly mindegy lenne, hogy ki kit teremtett; / Legszívesebben rád hagynám: te voltál.” A lét egyik végső kérdéseként hangzik fel e tétel is, mint ama hiábavalóság konstatálása: „Ki volt előbb - az áldozó? az oltár?” hogy a befejezés ne summázás, hanem vigaszért, megértő szeretetért könyörgő vallomás lehessen, amelyben - a zárószonettben mint szintézisben - újraidéződhessenek nem csak az előző két szonett költői képei, de azok a korábbi versei is, amelyekben a bibliai és mitológiai bekebeleztetésünk metaforáit fogalmazta meg, mint például Az Apokalipszis szakácskönyvéből és a Szaturnusz gyermekei, mely szerint: „Vagyunk Szaturnusz gyermekei, és / Tudjuk, atyánk elaggott, - csillapíthatatlan éhe / Mozgatja még: a nemzés és evés / Bűvkörbe zárt, fuldokló kínja-kéje.” A Pügmalion zárószonettje tehát egyszerre idézi meg Akis és Polyphémos Galateia iránti szerelmi lázát (benne és mögötte a betegségét is) úgy, hogy keretül mindvégig Pügmalion égető vágyakozását adja, amelyben a megsokszorozódott én magába fordítja a korábbi versek többi mitologémáját is, hogy fölerősödhessék az életért (szerelemért) mindent vállalni akaró szándék: „Csak néha szállj velem alá a lázba, // Mely megteremtett akkor téged is! / Szerelmem húsa és márványa is / Te vagy, kiért agyagként omlanék, / Lennék korok szemétdombján cserép, // Lerágott csont, mit Kró
