Új Dunatáj, 2000 (5. évfolyam, 1-4. szám)
2000 / 2. szám - 95 ÉVE SZÜLETETT JÓZSEF ATTILA - Szigeti Lajos Sándor: Az erotikus hármasok
64 Út Dunatát • 2000. június Baka István mind a korai, mind a későbbi legendára és a belőlük készült alkotásokra is építve a maga képére formálja Pügmalion alakját és teremtményét is, ismét maszkot öltve tehát: „Lépj ki a kőből! Fogynak napjaim; / Már nem tudok nagyon sokáig várni.” A verset feleségének: Tündének ajánlja, ezért a triptichonok közt talán ez a legszemélyesebb. A betegségnek való kiszolgáltatottság, az idő szorítása, a már leélt házasévek történetisége és a szonett-triptichonokban már megszokott elvonatkoztatások adta „rejtezkedés” lehetősége együtt-egyszerre alakítják a vershelyzetet: „Hány csigamászta hajnal nyers szaga, / Hány bódító, már fonnyadt, nyári rózsa, / Hány vad szüret cefréje, mustja a / Parfümöd, s hány tél zúzmarája, hója.” így lesz a mű a szeretet-szerelem, a női test, a szeretkezés, az elvonatkoztatottságban: az élet, az élni akarás ziháló himnusza is, ezzel magyarázható a szöveg erőteljes erotikussága is: „Hogy befogadj, s én öledbe hatolva, / Megértsem végre, hogy a végtelen / Hogy férhet el ily forró, szűk helyen” - írja a második szonettben, később pedig így fogalmaz: „s imádj, akár nimfái Pánt! / Vagy nyalogass el, mint a marcipánt, / Olvasszon kéjesen magába lényed: // Zsémbes-szerelmesédes-árva éned; / Magam fölé ültetlek megalázva, - / Csak néha szállj velem alá a lázba”. De a távolítás perspektíváit is kihasználva, létfilozófiai sugallatává válik egy-egy megfogalmazás erejéig: „Csak kölcsön kaptuk e világot” vagy másutt: „csak a van a létünk, nem a volna”. Hogy itt milyen hangsúlyt kap az itt-és-most-lét fontossága, magáé az élni akarásé, azt akkor érzékeljük igazán, ha szembesítjük egy ekkoriban írt másik vers hasonló kurziválással élő soraival: „Én az lennék, ki nincs, de léte több, / Mint bárkié a létezők között, / Mert vanni könnyű - lenni nehezebb / Léleknek, földi árnyképek felett” (Változatok egy orosz témára). Érdemes figyelnünk arra is, hogy a versben kétféle írásmód szerint találkozunk a női névvel, az első szonettben így: „Légy, Galateia, bárki és akármi!”, a középső szonettben pedig: „Ó, Galatheia, alkoss újra engem!” Hogy nem véletlen elírásról van szó, azt bizonyítja, hogy ugyanígy olvasható a vers a November angyalához és a Tájképfohásszal kötetben is és így formálódott meg eredeti megjelentetésekor is.9 A versegész és az életmű-egész alapján úgy gondolom, Baka itt sem tett mást, mint amit korábban: amikor egymásba fordította a maszkokat. Itt sem csak kétféle írásmód kérdéséről van szó, hanem arról, hogy a szerző beoltotta egymásba a mitológiában szereplő két azonos nevű nőalakot: az elefántcsontból életre kelt asszonyt és a „tejfehér” néreidát, hogy így ő maga se csupán Pygmalion lehessen, hanem egyszerre más is: a pásztorok kecskelábú istenének, Pánnak és Symaithis nimfának a fia: Akis és Poszeidon fia: az egyszemű kyklops: Polyphemos, aki szintén szerelmes Galateiába és féltékenységében egy szikladarabbal - a gyönyörű
