Új Dunatáj, 2000 (5. évfolyam, 1-4. szám)
2000 / 2. szám - 95 ÉVE SZÜLETETT JÓZSEF ATTILA - Szigeti Lajos Sándor: Az erotikus hármasok
Szigeti Latos Sándor • Az erotikus hármasok 61 sósztregova.” A második szakasz megint kellemes látszat és rideg „valóság” (mindkettő fikció) ütköztetése, kibillenteni a verset az sem tudja, hogy a költő/író, a művész jelenik meg közvetlenül a maga funkciójában, de nem a romantika teremtő géniuszaként, hanem az alkotóként is a létet szenvedő ember megszólaltatójaként. Mindez ismét úgy formálódik meg, hogy Baka saját korábbi verseinek alakzataiban idézi meg Madách Tragédiájának történelmi mozzanatait, a Madáchból formált maszk azonban - éppen mert Baka István öltötte magára - még azt a halvány reménysugárnak látszó optimizmust sem engedi meg, amit a drámai költemény „mégis-hite” mutatott, nem is teheti, mert Baka azt fikcionálja, hogy a mű, a vers íratja magát vele, még konzekvensebben: a világ - a maga ilyen- és ittlétében - formálja magát verssé Baka-Madách(-Ádám) által. Hogy mindezt a szerzői én irányítja végül is, mint panoptikumot, azt a nyelvi irónia jelzi: „Itt bent, a tompa, téglából rakott / Boltív - a menny silány paródiája - / Alatt havas mezők: papírlapok / Fagyán ropog a toliam, és a tájra // Krikszkrakszol róka-űzte nyúlnyomot: / Verssorokat - még menekül az eszme, / S ha végül felbukik, prédául esve, / Fröcskölnek, mint a vér, a mondatok. // Ki tudja: rézsút-fényü virradat / vagy guillotin zuhan sovány nyakamra? / Fűrészpor issza be szavaimat. // Nyúl marquis, rókasans-culotte-fogakkal / Szaggattatom, - futnék, de nincs hova.” S a szakasz végén megismétlődik a mozdulatlanságot, az állandó készenlétet, a látszatnyugalomban derengő örök útonlevést megjelenítő sor: „Alszik a télben Alsósztregova.” A harmadik, a zárószonett legfontosabb szava a „kiég” ige, érzékeltetve, tovább súlyozva a megállni látszó időt (benne a kandallóban égő tűz elhamvadásával és az ember szellemi-érzelmi-érzéki kiégettségével), mely nem vezethet máshova, mint a kihűlés felé, a kozmikus pusztulásba. A szonett abba a madáchi értelmezésbe helyezkedik bele, amely párhuzamot lát a kozmosz fejlődése-hanyatlása, kiöregedése és az emberiség, az ember el- és kiöregedése között, lehúzva mindezt az egyedi emberi lét szintjére. Itt kapcsolódik össze a legszervesebben a két szerzői világ: Madách művének keretszínei (az első három és a tizenötödik) a teremtésről, az Isten és a Sátán fogadásáról és a bűnbeesésről szóló mítoszt elevenítik fel, Baka műveiben (prózájában és publicisztikájában is, nem csak versben) legtöbbször az Isten és a Sátán sakkjátszmája dönt a világ, az emberiség és az egyes ember sorsáról. Itt a mítoszi idő is kimerevül és a sakktábla-padlón (mely lehet kórházi szobáé és unt konyháé is) már a fogadásnak sincs jelentősége, a „játszók” sorsára hagyják a partit, hogy a másik térben, a kozmikus biliárdasztalon a szintén magukra hagyott golyók (visszautalva az első szonettre: lehetnek a kihűlés felé tartó bolygók és az egyre fogyó létidő megjelenítései is) maguktól meginduljanak a vég/végzet felé:
