Új Dunatáj, 2000 (5. évfolyam, 1-4. szám)

2000 / 2. szám - 95 ÉVE SZÜLETETT JÓZSEF ATTILA - Szigeti Lajos Sándor: Az erotikus hármasok

62

Út Dunatát • 2000. iúnius

Hamvad, leroskad a fenyőhasáb,

Rám pillant szemrehányón és kiég.

Marad a langyos dunnaszürkeség, - Elfojtja Fráter Erzsi sóhaját.

Sakktábla-padlón asztal és a székek - Bevégezetlen játszma figurái;

Ma már az Úr és Lucifer se játszik, - Feldöntöttek világosat, sötétet.

S akárha sakkban, bástyáim között Toporgok én, király, - megütközött Helyettem és elhullott a királynő.

Már csak az Űr és eszkimó-homály jő;

Napok: csontbolygók gördülnek tova.

És alszik, alszik Alsósztregova.

Az elhamvadással, a több értelemben vett kiégettséggel szembesülve, a puszta életért könyörögve a létige (élni) indexe hangsúlyozódik a Pügmalion zárósorának háromszori ismétlésében: „csak égni, égni, égni.” Pügmalion (Pygmalion) története azok közül való, amelyek azt érzékeltették, hogy a költők-művészek különös kegyeltjei az isteneknek, mégpedig azért, mert ők is teremtenek, alkotnak. Pügmalion Küprosz (Ciprus) királya, a saját művébe beleszeretett művész jelképes figurája, ugyanakkor azé a férfié is, aki saját elképzelései szerint teremt feleséget magának. A legenda szerint Pügmalion tehetséges szobrász volt és elefántcsontból egy olyan tökéletes szépségű leányalakot faragott, hogy nem tudott többé földi nőt szeretni. Aphrodité (Venus) életre keltette a szobrot, akit alkotója feleségül vett. A történetet Ovidius Metamorphoses (Átváltozások) című művéből ismerjük, Trencsényi-Waldapfel Imre ennek alapján így meséli el: „Sokáig élt nőtlenül Kypros királya, Pygmalion, amikor egyszer hófehér elefántcsontból csodálatosan szép szobrot faragott ki a vésőjével. Maga számára is váratlan meglepetés volt, amikor az elefántcsontnak a művészet olyan szép alakot adott, amilyennel soha még asszony nem született a földön. A szobor alkotója szerelemre gyulladt a saját alkotása iránt. Mert olyan volt ennek az elefántcsont szobornak az arca, mint egy igazi leányé: arcvonásai mintha csak éltek volna, s mintha már mozdulni is