Új Dunatáj, 2000 (5. évfolyam, 1-4. szám)
2000 / 2. szám - 95 ÉVE SZÜLETETT JÓZSEF ATTILA - Szigeti Lajos Sándor: Az erotikus hármasok
60 Úi Dunatát • 2000. június lágérzékelése van hivatva biztosítani ennek a lírának objektivált világtudását, a költő nem a hagyományos én-feltáró poézisnak művelője, hanem az eddig előtte létezett összes költői világ értelmezőjeként látszólag csak a maga formaalakító készségével járul hozzá egy új költészet létrejöttéhez.”6 A harmadik szakasz szenvedélye - bár csöndesül - sem mérhető mással, csak a természettel, a világmindenséggel, ha tetszik - sub specie aeternitatis - csak az örökkévalóság, az örökidő felől közelíthető meg, amely itt „egyszerre tél, tavasz, nyár, ősz”. Ugyanezt sugallják az oximoronok, a „holtomig tartó öröklét” az „éji verőfény” vagy az „alkony-virradat”, hogy a befejezésben hitelessé váljék szerelem és halál véres egyesülése: „Akárhová is hívsz, követlek önként. / Sebem piroslik - nézd! hajnalodom; / hallgasd! halálomnak kimondalak.” Nem gondolom - Bombicz Attilával ellentétben -, hogy Trisztán hajnala ne hordozná hagyományos jelentését, mely szerint „új nap és új világ ébred a vörös színben úszó égi tenger alatt”, s nem hiszem, hogy „Trisztán hajnala a makrokozmoszbeli pusztulás előképe, a vértenger szimbóluma”,7 mert abban egyetértek az értelmezéssel, hogy Baka ekkor írt sorai között mindig ott bujkál a fájdalom, a panasz, a vágy a szenvedélyek tetőfokán, az egybecsengetést itt magam mégis hitelesnek érzem. Ennek alátámasztását látom abban, ahogy nem sokkal később - e ciklus palinódiájaként mintegy a Három apokrifban - visszatér majd a motívum a középső versben, az Izolda levelében, szinte ironizálva a szerelmi történeten, palinodikus jelleggel visszavonva mintegy a szenvedélyt s annak hőfokát is, de ott Izolda nevében szól. Jellegében hasonlónak, lemondónak látszik a Tél Alsósztregován című triptichon, amely a már beteg, halálra készülő Madách nevében szólal meg. Ismét monológ, „beöltözés” vagy „rejtezkedés”: maszk tehát. A vers szövegvilága a Bakaversek korábbi elemeiből, Az ember tragédiája motívumaiból, Madách életútjának egy-egy mozzanatából és a szerzői helyzetből épül fel, hogy egybemosódhasson a kandallóban égő fenyőhasáb és az öle parazsát megvillantó Erzsi kísértő képe, hogy azután megálljon az idő, melyben a múlt és a lehetséges jövő is csak látomás: a szerelmet igéző kályha melege - mint múlt - és a Tragédiának a világ kihűlésére vonatkozó képzete - mint jövő - is a semmivé válást, a halál előtti mozdulatlanságot sugallják: „S hogy visszanézek újra, már sisak- / Rostélyon át koromszemű lovag / Les rám, s szivemre céloz dárdafénye. //Jeges-fehér bolygók s hülő veres Nap / Hevernek a biliárdasztalon, - / Elindítja-e még egy akarat vad // Lökése őket új pályájukon, / Vagy nem mozdulnak többé már soha?” A zárósor önmagában ugyanazt a békét, nyugalmat hordozná, mint a kezdőkép, ha a szonettek nem telítenék belső feszültséggel, szorongással és félelemmel: „Alszik a völgyben AI-
