Új Dunatáj, 2000 (5. évfolyam, 1-4. szám)
2000 / 2. szám - 95 ÉVE SZÜLETETT JÓZSEF ATTILA - Szigeti Lajos Sándor: Az erotikus hármasok
Szigeti Latos Sándor • Az erotikus hármasok 57 ni.” Az utolsó két sorban válik a legszenvtelenebbé a hangnem, de nem hiszünk e szenvtelenségnek, tudjuk, a lélek keres vele vigasztalást, érezzük, hogy a monológ itt nem őszinte: „Máglyára lépsz, ha elhagylak? Na és?! / Nem én akartam - égi rendelés.” Hogy az önfelmentés, az istenek, a sors rendelése elleni lázadásra való képtelenség nyomasztó terhe alakította e sorokat, annak bizonysága a „történet” folytatása: a zárószonett, amelyben már új otthonában monologizál hősünk: átfordul az irónia, immár az új helyzetre vonatkozik: a feleségre (a jelenre) és a rendelt jövőre: „Mellettem alszik már Lavinia; / keményebb húsú, ifjabb, mint te voltál; / de az a tűz, amely a húsból oltárt / varázsol, benne nem lángolt soha. // Mindegy - csak szüljön, kéj nélkül foganva / teljen meg évről évre, mint a kamra! / Hideg szeműek s idegen, latin beszédüek lesznek a fiaim.” A szextettben a „hivatalból” kirótt küldetéstudat (a belőle fakadó - hamis - jövővárással) és az egyéniemberi vágy ellentmondása szólal meg: „Új - még kicsiny - hazámat isten óvja! / Miért fáj jobban Karthágó, mint Trója?” A kérdés magában foglalja a történelmi hős önmagával szembeni kételyét, hiszen tudván tudja, mit vesztett és nyert a nagy csatákban, a zárórészben megfogalmazott válasz azonban világossá teszi, hogy a legnagyobb veszteség terhét a lélekben a Dido-élmény hordozza: „S bár oldalamról annyian kidőltek, // miért csak azt az egyet - hervatag / szépasszonyt: téged hívlak napra nap? / Didó, királynőm, gyűlölöm e földet.” A vallomásértékű zárósor konnotációja - a versegészből fakadóan - rendkívül gazdag: jelentheti a föld a felső parancs szerint meglelt Itáliát, a későbbi Római Birodalmat, jelentheti az „eltaszított” szerelem hiányát, de legáltalánosabban - immár a szerzői én szempontjából vett módon - e földi létet, a világbavetettséget, magát az életet abban a formájában, ahogyan nekünk magunknak is élnünk adatik/adatott. Több minden köti össze e szonettet a cikluscímadóval: a Trisztán sebe cíművel, például az, hogy itt is monológot olvasunk, itt is szerepverssel szembesülünk, itt is a nőhöz szólnak-szállnak a szavak vagy például itt is a tenger képe-képzete szituálja a metaforasort, átitatva a bor és a vér ízével és illatával, Aeneas-Bakánál így: „Fanyar a búcsú? Fanyarabb a bor / s a borszín tenger, melybe rózsaujját / a hajnal mártja. Vérünk bárha forr, / jó tudni: fenn, Olimpuszon mi újság;” a Trisztán sebe már Richard Wagner Tristan und Isolde című operájából választott mottójával utal a tengerre: „Noch ist kein Schiff zu sehn!” (Még nem látni hajót), a különbség azonban jelentős, mert itt a súlyos betegség metaforáivá lesznek a motívumok: „Sebemből romlott éjszaka szivárog / s a holdfény gennye; átvérzem a reggel / gézeit; ájulásomban a tenger / megbillen, túlfolyik a láthatáron, // mint serleg peremén, s űrbe fröccsen, - / kialszik sisteregve csillagom...” A szokatlan
