Új Dunatáj, 2000 (5. évfolyam, 1-4. szám)

2000 / 2. szám - 95 ÉVE SZÜLETETT JÓZSEF ATTILA - Szigeti Lajos Sándor: Az erotikus hármasok

56

Úr Dunatát • 2000. túnius

amikor Baka idézi, nála három pontot látunk, mert tulajdonképpen az itt jelzett pillanatban lép be a Baka-vers a „történetbe”. Míg Brodszkij kívülről, két jelenetben (az Aeneas távozása előttiben és a máglyagyújtás pillanatában) közelít a mítoszhoz, Baka felölti Aeneas lelkét és egyes szám első személyben szólal meg. „Dido, királynőm, nem látlak soha” - kezdi a költő a szonettet, érzékeltetve, hogy Aeneas történetének egy fejezetébe léptünk, mégpedig Didótól való kényszerű búcsújának pillanatában.

A görög elemekre épülő római hősmonda Vergilius feldolgozta nemzeti eposza, az Aeneis szerint Aeneas, menekülvén Trójából, Odüsszeuszéhoz hasonló bolyongása során egy vihar folytán Karthágóba vetődik (Vénus-Aphrodité aggódásában Cupido-Eroszt - Aszkaniosz alakjában - Didóhoz küldte, hogy szerelmet ébresszen benne fia iránt). Aeneas éppoly szívesen időzik Didónál, mint Odüszszeusz tette Kalüpszónál, és ő is csak isteni parancsra hagyja el Karthágót. Didó kétségbeesésében öngyilkos lesz, Aeneas iránti gyűlöletét szinte örökségül hagyva népére. A hét éven át tartó bolyongás után Aeneas és népe - beteljesítve az isteni rendelést és az apai jóslatot - eljut Itáliába, ahol megnyeri Latinus király szövetségét, feleségül veszi leányát: Laviniát, akinek korábbi kérőjét, Turnuszt - az istenek szította és befolyásolta hatalmas harcban - legyőzi, ezután az Olümposzra távozik, fia: Julus (Aszkaniosz) lépett örökébe, ennek halála után - pedig az égberagadtatásakor született - kisebbik fiát, a világot uraló Róma későbbi ősatyját választották utódjául. A Baka-Aeneas-monológban előbb a tengeren vagyunk, ahol a trójai a távoli múltat idézi lelkében: a tenger meandereit Ariadné fonalának, népét pedig Minotaurusznak látva, „hisz - mondja - labirintus bejáratául tárult szép öled”. Mintha önmagának és kedvesének tett ígéretet tenne: „Találkozom hát véled újra”, sejtve, hogy ez csak vágyképzet marad: „s a vér-iszamós csatatereken / is vágytól síkos öled keresem.” Ironikusra, szenvtelenre vált a monológ a középső szonettben, érzékeltetve, hogy szeretet és gyűlölet belső diszkrepanciája feszíti, kiszolgáltatottnak mutatja magát Aeneas, az istenekre hárítja (részben érthetően) a történteket. Avers e szakaszában is hihetetlen sűrítettséggel jeleníti meg a beteljesült szerelem és e szerelem égető hiányának képzetét, mely utóbbi itt is a görög múltból táplálkozik: „különben fuccs a bornak és a kéjnek, / és Gorgó-főt növesztenek az éjek, / ránk ég a virradat, mint Nessus-ing. / Irigyebbek a mi isteneink.” A bor és Nesszosz kentaur vére, a Porkhüsz és Khétó szörnylányaira (Szthennó, Eurüalé és Medusza) történő utalás - kiknek pillantása halálhozó volt - mintha felmentést is adna: „de késő lenne már cserélni. / Megnyugtató mégiscsak, hogy az égből / megüzenik gyakorta, hogy mitévő // legyek, - nem kell a döntéstől se fél-