Új Dunatáj, 2000 (5. évfolyam, 1-4. szám)
2000 / 2. szám - 95 ÉVE SZÜLETETT JÓZSEF ATTILA - Szigeti Lajos Sándor: Az erotikus hármasok
54 Úr Dunatát • 2000. iúnius na a példázatot önmagára vegye és olyan módon alakítsa, hogy még mindig benne maradhassunk az eredeti (első szakaszbéli) költői képben is. Míg Jézusnál az ember veti el a mustármagot, Bakánál az Isten köpi ki - jelezve már ezzel is: a te teremtményed vagyok, hozzád tartozom és te is tartozol nekem -, míg az evangélium földközelibb képet mutat a magból sarjadt fáról, addig Baka fája, aki a lírai én maga, az égig ér, hogy megjelenhessenek, fészkelhessenek rajta a Bakának oly kedves (gyakran szerepelteti őket) angyalok. A középső szonett zárósora ismét kérés: „hadd üljek még terített asztalodnál”, amely egyszerre hivatott érzékeltetni a haláltól való menekvést, a ragaszkodást az élethez, az Isten iránti szeretetet, de a boros vigasság folytatásának igényét is; megengedi mindegyik értelmezést a ciklus záródarabja, mely - mint utaltam rá - szintézise is az eddigieknek, de olyan, amely egyúttal továbbalakítja a metaforasort. Az első szakasz megszólítása közvetlenebb az eddigieknél, mint ahogy a rövid felszólítás is „Ne nézd a számlapot!” S mint aki az isten segítségére siet az idő érzékeltetésében: „Virrad már” - jelenti be, ami a lírai én szempontjából a halál közeledtét jelentené, megerősíti ezt azzal, hogy e virradat képében Jézus halálára is emlékeztet a megfogalmazásban: az éj sötétjének megszakadásában ott van a szentélyt és a szentek szentjét elválasztó - Krisztus halálakor meghasadt - kárpit is, utalás ez arra is, hogy íme: szabad bejárásunk van Isten színe elé. De Baka szövege szorítja olvasóját más oldalról is még mindig, amikor az együtt átvirrasztott éjszaka nyomaival ruházza fel az Istent is („s gyulladt szemed szigorúan világít reám... ”). A sort követő három pont többféle jelentést engedne meg ismét, helyettük azonban újabb „hivatkozásra” lelhetünk, ezúttal Pál korintusbéliekhez írt első levelének a szeretet dicséretéről szóló részére, mely a Bibliában így olvasható: „Ha embereknek vagy angyaloknak nyelvén szólok is, szeretet pedig nincsen én bennem, olyanná lettem, mint a zengő érc vagy pengő cimbalom.” (13,1) A költő ezt úgy alakítja át, hogy versében csak az angyalok nyelvéről tesz említést, eszünkbe juttatva így a kiválasztottságot, a költői elhivatottságot is, hiszen „a költészet nyelve az angyalok nyelve (Engelsprache)”4, a folytatásban pedig - míg Pál a szeretet mibenlétét határozza meg, addig a költő a maga nevében szólva immár a teljesség felé és felől közelíti meg - segítséget Istentől várva és követelve - a maga életét, az itt-létét és megítéltetését. Pál így nyilatkozik: „A szeretet hosszútűrő, kegyes; a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem hivalkodik fel, Nem cselekszik éktelenül, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rójja fel a gonoszt, Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal; Mindent elfedez, mindent hiszen, mindent remél, mindent eltűr. A szeretet soha el nem fogy...”
