Új Dunatáj, 1999 (4. évfolyam, 1-4. szám)

1999 / 1. szám - Nagy Janka Teodóra: Másfajta gyökér, másfajta kéreg

83

iparművészeti szövetkezetnél, majd az Gyermekek Házában dolgoztam, végül szabadúszó lettem.

— Aki ismer, tudja, hogy ezek alatt az évek alatt végigkísért egyfajta türelmetlenség, amit sokan szemedre is vetettek. Volt, aki „Don Quijote-i” magatartásnak nevezte ezt, mások öntörvényű embernek tartottak.

— Csak tenni akartam azt, amit szeretek, de erre nem volt lehetőségem. Állandóan kerülő utakon jártam, hiányoztak az anyagi lehetőségeim, a családi hátterem. Nem volt műterem, nem volt szerszám, alibiből egy csomó más dologgal kellett foglalkoznom, s közben állandóan számon kérték: te szobrász vagy, miért nem jelensz meg a kiállításokon, miért nem hozod a szobraidat? Most szerencsére egyre inkább lehetőségem nyílik, hogy azt csináljam, amit szeretnék. Csakhogy most meg már lassan megöregszem...

— Régi vesszőparipád, hogy egy szobrásznak ötven, hatvan éves kora után már nincs ereje az igazi munkához.

— Szellemisége sincs már, valahogy megváltozik. Az a baj, hogy nagyon kevesen vannak, akik e kor után is képesek értéket teremteni. Legfeljebb, ha olyan műhely van mögöttük, mint mondjuk Michelangelo esetében.

— A teremtésről jut eszembe: te mindig közösséget szerettél volna létrehozni magad körül. A Gyermekek Házában szakkört vezettél, művészeti iskolában tanítottál, tanítványaid közül többen választották a képzőművészeti pályát.

— Ahogy felnő az ember gyerekkorában, amibe beleszületik, azt viszi magával egész életébe. Én állandóan közösségben voltam: a család összetartó volt, mi gyerekek bandákba verődtünk. Mi hozza össze az embert? A modern lakások nem: a külön szobák, a külön ágyak. Az ember kissé csorda szellemű. Ha testileg nem érintkezik, ha nem érzi egymás szagát, akár izzadságszagát, ha nem egymás tányérjából esznek, ha nem egymás ruháit hordják, elválnak, elszakadnak egymástól, távolságtartóak lesznek. Mi gyerekkorunkban egymás ruháit hordtuk. A bátyám kinőtt cipőjét, kabátját én kaptam meg, ő viszont apám ruháit, cipőit hurcolta. A kollégiumban huszonötén voltunk egy szobában, a műtermekben mindig együtt dolgoztunk. Sok ember igényli ezt úgy érzem ma is, bár nyilván vannak, akik mivel másképp nőttek fel, nem tudják elfogadni ezt, idegen számukra.

— A közösségi gondolkodás jegyében, családi és városi segítséggel valósult meg szakmai kezdeményezésed, a Forma Symposion művésztelep is.

— Mindig törekedtem arra, hogy egyszer majd ne megrendelésre, hanem saját elképzelésből, ideális méretben tudjak alkotni. Ehhez ki kellett alakítanom magamnak egy műhelyt. Arra gondoltam, ha kicsivel nagyobb, s ha kicsivel jobb szerszámok vannak, akkor más művészek is jöhetnek. A várossal e ponton egyez__________Nagy Tanka Teodóra • Másfaíta gyökér, másfajta kéreg