Új Dunatáj, 1999 (4. évfolyam, 1-4. szám)
1999 / 1. szám - Hász Erzsébet: A művészi alkotómunka és a művészkarakter változásai
Hász Erzsébet • A művész alkoitómunka... 69 hit válsága következtében összeomlik az isteni legitimációjú társadalmi struktúra egésze, s hogy a helyébe lépő népfelség-elvű legitimáció, mint tautológia nem alkalmas konzisztens emberi közösség-alkotásra, ám működteti a társadalmat. A forradalmi legitimációváltás az a mozzanat, amely merőben új az európai és a világtörténelemben, s következményeiben szintén teljesen új korszakot nyit, a szakralitástól független államiságét. Ebből következik, hogy ez a korszaka művész és a társadalom viszonyában is olyan újdonságokat hoz, amelyek mindaddig ismeretlenek voltak. A 19. századi művész olyan társadalomban találja magát, amely a művész ősi rokonsági területét, a szakralitást marginalizálja, ami az államhatalmat illeti, ugyanakkor látszatra, díszként, palástként újra meg újra előveszi, s ezzel mind tragikusabban diszkreditálja. Thackeray, Balzac, Stendhal társadalomrajza a hiúságnak, álszentségnek, hamis értékeknek hódoló embervilág képe. A 19. századi nagyregény kritikai realizmusa a valóságban gyökeret vert hazugságok rendszerének feltárása, a romantika a művész elfordulása ettől a megvetésre méltó társadalomtól, az értékek másutt keresése. A 19. századi forradalmak tiszta társadalmi szereplőt keresve jutnak el a nép, és új, hiteles értéket keresve a nemzet fogalmához. A metafizikai krízisfolyamatjellemzője az új értékek keresése, amelyek azonban a metafizikai rendszer hiányában hamar lelepleződnek esetlegességükben, gyors fölcserélhetőségükben, sokszor tragikus következményeikben. A művészi alkotómunka nagy becsben áll a regényirodalom terén. A társadalom, úgy tűnik, értékeli a róla szóló kritikát. A regényíró jelentős személyiség a 19. században. A költő - mintegy megelőlegezve a József Attila-i gondolatot - forradalmár vagy neurotikus, esetleg mindkettő. A képzőművész lehet akadémikusán üres, hazug, lehet giccsőr, illetve forradalmár és/vagy neurotikus. Egymással korrelációban előrehaladó folyamatok a 19. században egyrészt a művész és a publikum viszonyának megromlása, másrészt a giccs születése. A giccs előállítója nem kerül konfrontációba a társadalommal, nem deviáns, nem beteg személyiség, produktuma a társadalom hatalmas részének tetszésére szolgál, a giccselőállítás, mint munka a társadalomban a beilleszkedett, megbízhatóan vagyonosodó polgár pozícióját biztosítja számára. A kisebbségi publikum alig hallatja szavát, nincs elitjellege azáltal, hogy az igazi művészet pártolója. Az „igazi” művészet az alkotó önkínzó erőfeszítésein kívül nemigen találja senkiben és semmiben igazolását, hacsak nem valamiféle falzifikálási módszerben, szembeállítva a pátikusan, azaz szenvedéssel és szenvedéllyel létrehozott alkotást az üres, hamis akadémizmussal és a giccsel, mint a „hazug” művészet produktumaival. A művészi alkotómunka egyre inkább fölvesz bizonyos profán megváltói jelleget, a
