Új Dunatáj, 1999 (4. évfolyam, 1-4. szám)
1999 / 1. szám - Hász Erzsébet: A művészi alkotómunka és a művészkarakter változásai
70 művész karaktere egyre több pátikus jelleget. A századfordulón megjelenik a pozitivista orvos-tudós, aki neurózisát művészi alkotómunkájával nem gyógyítja, hanem sajnálatos gyengesége, infantilis tehetetlensége okán éppen ezáltal konzerválja, majd megjelenik revoltáló tanítványa személyében a művészet terápiás jellegének egyik fölfedezője. Ha tehát a művészek afféle bolondok, miért ne lehetnének a bolondok afféle művészek... A 20. század is hozzájárul a metafizikai krízisfolyamathoz két világháborújával. Az első világháború az első olyan háború, amelyben nincs eszmei fundamentum, amelyben minden addiginál kevesebb szerepet játszik az egyéni harci hősiesség, a katona lövészárokban kuksol, minden addiginál nagyobb szerepet kezdenek játszani a harcban a gépek és debütál a vegyi fegyver, amely végképp megszünteti az individuális harc illúzióját. Az első világháború hatására Freud az Erosz elve mellé fölveszi rendszerébe a Thanatoszét. Az avantgarde művésze a művészi alkotómunkát szándékoltan és deklaráltan cinikus közelségbe, rokonságba hozza az elmebetegséggel, infantilizmussal, a művészi személyiséget a legélesebben szembeállítja a polgáréval. Breton „irigyli” az elmebeteget, aki könnyedén hoz létre szürrealista szöveget, Tzara megbotránkoztatja a polgárt, s irányzatának nagy igyekezettel keres értelmetlen szót elnevezésül. Az expresszionisták gyökértelen jóság- és ember-kultusza a leghalványabb, de még észrevehető visszfénye a jó metafizikai principiumának, amely egyedül a fiatal József Attilánál jelent életre szóló etikai problémafelvetést. A művész-publikum viszony megromlása megfordíthatatlan folyamatnak tűnik. Az avantgarde művészei körüli, őket értékelő kisebbségi publikumnak már erős elit tudata van, ez azonban korántsem jelenti azt, hogy a művész feladná oppozícióját akár e kisebbséggel szemben is. A második világháború az értékkeresés csődje által megfosztja a művészt az oppozíció lehetőségétől is, ez mutatkozik meg a posztmodernben. A keleteurópai szocializmusok művészi oppozíciója addig lehetséges, amíg biztos a társadalom rendjének újfajta hazugsága és álszentsége, amint azonban az ideológiai színek kifakulnak, a művész időlegesen visszavett oppozíciója ismét megszűnik. A posztmodern alapállapota a társadalomban-lét iróniája, ami egyúttal önirónia is. Az irónia azonban megújulásra képtelen, egyszerűen unalmassá válik, s így szűnik meg. A művész a posztmodern utáni létében a művészi alkotómunkát a szociológiailag lehetséges munkafajták sorába illeszti, ezúttal már irónia nélkül, a művészi karaktert pedig szükségképpen éppúgy megfosztja minden tényleges karaktervonástól, ahogyan a posztmodern utáni kor embere is felismerhetetlen, mint személyiség. A művészt a nem-művésztől már csupán e folyamat nyilvános manifesztációja különbözteti meg. A giccs sem válik el olyan élesen a művészitől, mint a múlt században. Az akadémizmus megszűnik, a giccs Út Dunatái 1999. március________________________
