Új Dunatáj, 1999 (4. évfolyam, 1-4. szám)
1999 / 1. szám - Hász Erzsébet: A művészi alkotómunka és a művészkarakter változásai
68 kát, amely a keresztény Európa történetét jellemzi. A középkori művész a szakralitás alázatos, közösségi szolgálója. Az alkotói személyiség nem emelkedik ki, az autonómia a művészi alkotómunkában ismeretlen elképzelés, az újdonságra törekvés vágya ritka jelenség. A lovagi erkölccsel fölmerülő becsvágy, elismerésre törekvés a nemesi dalnokban, a trubadúrban a világi vonás első jele, bár a lovagi erkölcs még a legerőteljesebben kötődik a szakralitáshoz. A metafizika krízis első nagy állomásának a reneszánsz tekintendő. A teremtményi alázat helyébe az alkotóművészi öntudat és becsvágy kerül, a humanizmus a középkori keresztény metafizikai gondolat ellenpontozásaként fedezi föl az antikvitást és állítja az embert önnön értelmi és érzelmi centrumába. Az alkotóművész munkájának tökéletességéhez nélkülözhetetlen a tehetség, amely olyan születési előjog, mint a nemesség, s olyan transzcendens hatalom az alkotásban, ami a szakralitás és a művész viszonyát tölti meg új ízekkel, színekkel. A tehetség se szorgalommal, se ügyeskedéssel meg nem szerezhető. A művészi öntudat lényegileg éppen erre az újfajta nemességre, új transzcendens hatalmi öntudatra vonatkozik: Michelangelo ezért érezheti természetes felháborodását, ha a pápa negyedórát várakoztatja, másfelől az anekdotákból, ekkoriban divatossá vált művészéletrajzokból ismert másod- és sokadrangú művészek ezért hajszolják kétségbeesett igyekezettel az elérhetetlent, próbálják önmagukat becsapva utánozni a géniuszok minden hétköznapin felülemelkedő viselkedését nevetséges manírként (megvetve ezzel az alapját a későbbi elképzeléseknek a művész és az őrült szoros rokonságáról). A reformáció és a metafizikai krízis nagy vonalaiban közismert összefüggése a művészi alkotómunka és a művészkarakter változásai témakörben nem annyira a képzőművészeti negatívumok, mint inkább az irodalmi pozitívumok tekintetében méltó figyelemre. A bibliafordítások a szakralitásba bevont nemzeti irodalmi nyelvek kimunkálásában játszott szerepük mellett az irodalomesztétika előtt is nagy távlatokat nyitottak, s mindezzel megvetették az alapjait a későbbi nemzeti irodalmak írói nagyságai társadalmi jelentőségének. (A nemzeti nyelvűség egyébként az a pont, amely az eddig említett két, egymással ellentétes krízisvonulat közös metszéspontja.) A legismertebb krízis-állomás a felvilágosodás, de a művészi alkotómunka és a művészkarakter változásait nyomon kísérve nem ez a legjelentősebb időszak. A felvilágosodás filozófiai racionalizmusa, művészi klasszicizmusa a reneszánsz szabadságához képest erősen megköti a művészt. A felvilágosodás előkészítette legitimáció-váltás a metafizikai krízis és a társadalmi valóság döntő találkozása: ekkor válik nyilvánvalóvá, hogy nem holmi spekulációs válságról van szó, hogy a Úr Dunatát 1999. március________________________
