Új Dunatáj, 1999 (4. évfolyam, 1-4. szám)
1999 / 1. szám - Hász Erzsébet: A művészi alkotómunka és a művészkarakter változásai
Hász Erzsébet ■ A művészi alkotómunka... 67 Hász Erzsébet A MŰVÉSZI ALKOTÓMUNKA ÉS A MŰVÉSZKARAKTER VÁLTOZÁSAI RÖVID EURÓPAI TÖRTÉNETI ÁTTEKINTÉS A posztmodern utáni kor művészei szociológiailag ugyan még föllelhetők, jelentőségük azonban rohamosan csökken, ami a társadalom közös ügyeit illeti. Kérdés, vannak-e még a társadalomnak közös ügyei, ha vannak, kik azok a szereplők, akiknek ezekkel kapcsolatban döntő jelentőségük van, mi volt a jelentősége a művésznek más korokban, s mivel magyarázható a jelentőségcsökkenés. A művész eredetének legfontosabb mozzanatát tekintve a szakrális szféráihoz áll közel. Ennek a kiemelése nem mond ellent a művészet és játékosság összefüggésnek, hiszen a mágikus művészet, mint az ősi egység kora, amelyben sem a papi és művészi funkciók nem különülnek el élesen, sem a művészpublikum dichotómia nem indul még meg, mágikus vallásosságában nagy mértékben hasonlít a játékos gyermek mágikus omnipotencia-hitéhez. Ezen túlmenően a primitív vallásosság oly mértékben átfogja, áthatja az emberi élet minden részletét, hogy már emiatt sem beszélhetünk az ősiségben a művészet nem-szakrális funkciójáról, az ősi társadalom továbbá a maga erős közösségiségében oly kevés teret enged az individuumnak, hogy értelmetlen az autonóm művészt a maga alkotói gondjaival, még kevésbé lehetséges a társadalommal opponáló magányos zsenit keresnünk a kezdeteknél. Minthogy a lelki betegség fogalma is a szakrális szféráiból veszi eredetét (a sámán és más törzsi varázslók révülése és a törzsi tagok révületbe ejtése, az ősi görögség misztériumaiból ismert kultikus őrjöngések, a morbus sacer számos változata, a démonhit megszállottság-feltételezései stb.), a művésziét sine-quanonjaként felfogott neurózis, a művész és a lelki beteg rokonítás felfogáshoz képest is érvényes a művész és a szakrális szférái közelségének primátusa. A görög-római antikvitás Európájában lejátszódik az a folyamat, amely a keresztény Európában néhány új stációval megismétlődik, nevezetesen a művész és a szakrális szféráinak fokozatos eltávolodása, az autonóm individuális művész megjelenése, mint a társadalom fontos személyi tényezője, majd ugyanennek jelentőségvesztesége. A görögség önmagán belüli történeti fejlődést mutató sokistenhite és a rómaiak befogadó-bekebelező politeizmusa is olyan társadalmakat jelentenek, amelyekben végbemennek ugyan differenciálódási folyamatok, amelyek során a szakrális szféráiból, mint ősi egységből kiválik a filozófia, jogtudomány, orvostudomány stb., de ezek a társadalmak nem ismerik azt a súlyos metafizikai krízist és az ezzel együtt járó, rendkívüli történelmi horderejű változáso
