Új Dunatáj, 1999 (4. évfolyam, 1-4. szám)

1999 / 4. szám - A XX. század lenyomatai - Töttős Gábor: "Szállni, de hova? Az egész Föld nagyon kicsi már"

ve, alig érinti a vizeket és mezőket. Innen kétfelé ágazhat el az értelmezés: az egyik irány a Pegazus-asszociáció s a költészetet sarkantyúzó múzsa, a másik pedig a friss-szerelmes léleknek az az állapota, hogy alig képes befogadni, érinteni, átélni a valóságból valamit, annyira betölti az új élmény.

E dinamikus két sor után mozdulatlan nyugalmú kép következik: Két szemedbőlfűre, bogárra, tiszta / értelem árad. Az értelem nem puszta „intellektus”, hanem „jelentés” is itt: Flóra ad értelmet minden létezőnek, így válik mégiscsak fontossá- értelmessé - a világ. S szépségével is áthatja azt: mintha a női szépség nem a természeti szépség része, hanem annak forrása, teremtője lenne.

Az [Én, ki emberként...] nemcsak metrumában, hangulatában is az antikvitást idézi. „A záró versszak indító sora ... mintha egy ógörög szövegből lépne ki” - írja Szilágyi Péter a versről.7

Este van, mindent körüláll a csillag, lásd, a mindenség aranyos kalitka, benne itt vagy, én csevegőm, oh itt vagy, rabmadaracskám!

Talán a harmadik versszakban jelölt idő: napvirág... hajlik az estnek folytatódik itt, már a csillagos égbolt képével.

Az új értelmet adó, felszabadító szerelem ujjongó versének végén - a verskezdet és - zárlat mindig kiemelt, funkcionális hely! - megdöbbentő a rabsághoz, bezártsághoz kapcsolódó képek sora. A mindenség, amely az imént még pompás csokor volt, maga a tágasság, remek Flóra-vázába zárva, itt már aranyos kalitka, melynek foglya a szeretett nő.

A mindenség mint börtön már az Eszméletben is megjelent:

...S hát amintfölállok, a csillagok, a Göncölök ágy fénylenek fönt, mint a rácsok a hallgatag cella fölött.- de az eszmélkedő, végső kérdésekre választ kereső vers volt, ez - legalábbis eddig azt hittük - tavaszi, himnikus, pompájában is könnyű szerelmes költemény. Ez a záró szakasz disszonanciát, valami zavart hagy bennünk. S itt sejtjük meg: a pompás, bonyolult, feszes forma egyben börtön is, a feszültséget, kozmikusságot, halált előlegzi, s ezt erősíti, hogy a bezártság a metaforika szintjén is megjelenik.

9