Új Dunatáj, 1999 (4. évfolyam, 1-4. szám)
1999 / 4. szám - A XX. század lenyomatai - Töttős Gábor: "Szállni, de hova? Az egész Föld nagyon kicsi már"
dúl: Élet, gyere, most csókolózzunk, / Minden lehed tüdőmbe száll (Elsőszeretőm ölében) és Még borzongat lebe a télnek... (Vérmuzsikás, csodálatos harc). Nem kizárt, hogy József Attila Adytól kölcsönözte ezt a szót. A forma s a versegész e néhány jellemzőjének áttekintése után vegyük szemügyre a költeményt szakaszról szakaszra haladva! Mindjárt a vers indítása: Én, ki emberkéntvagyok, élve, boldog meghökkenti a figyelmes olvasót. Boldog vagyok, pedig ember vagyok. Sőt, a második sorral együtt értelmezve: emberként, halandóként vagyok boldog, olyan boldog, mint az örökre szóló dolgok. Isteni boldogság adatott nékem. Ez a jelentés Flóra istennő-voltát sugallja, aki létezésével bevonja a költőt a halhatatlanok boldogságába. A szapphói forma és az antikvitás istenvilágát idéző verskezdet együtt teremti meg a görögös hangvételt - ezt aztán a klasszikus pompájú képek folytatják a következő versszakokban. Az Én... kezdetnek egyébként több példáját találjuk József Attila költészetében, különösen az utolsó versek között. „A kései versek egyik alapélménye a feloldásra váró gyermek-férfi kettősség... E kettősségnek megfelelően különíthetünk el két jellegzetes verstípust az utolsó évek verseiben.” A gyermeki attitűdöt az úgynevezett én-versek fejezik ki, az én nárcisztikus kiemelésével: Én, ki emberként...; Én, akitfeltaszít a ló...; Én sok játékot ismerek... és így tovább. A másik típus a te-versek csoportja, amelyben erőteljes felszólítást fogalmaz meg egy külső személlyel vagy önmagával szemben: Fogj össze, formáló alak...; Légy, ami lennél: férfi... stb.4 A második versszak indítása a József Attilára annyira jellemző intenzív asszociációteremtés és tömörítés szép példája: Ajkaidról lágy lehü, száz varázslat / bűvöl el... A szépség és értelem együttes és egymást erősítő dicsérete ez: az ajkakról áradó varázslat egyrészt a női száj szépségét, másrészt Flóra okos szavait jelenti, ahogy a lágy leh is egyszerre idézi fel az erotikus közelségbe került ajkak melegségét és a beszéd közbeni légzés hangjait. S a könnyű intését okos ujjaidnak is ezt a kettősséget folytatja, „jelzőiben az Ars poetica híres sora, a „kecsesen okos csevegés” fogalmazódik újjá, és így közelíthetjük meg a záró sor igazi értelmét: mint leszek ember.”5 A harmadik versszak egyetlen komplex, klasszikus pompájú metaforájában a szeretett nő a mindenség, a transzcendencia hordozójaként, közvetítőjeként áll előttünk. Vizsgáljuk meg ezt a strófát alaposabban! Nemcsak a költői kép, hanem annak nyelvi megformáltsága is igen összetett: a szapphói strófa bonyolultsága szokatlan, nem köznyelvi, helyenként inverzióval élő mondatszerkezet alkalmazását kívánta a költőtől. A mondaton belül három elemezhető tagmondatot különíthetünk el, melyeket két szervetlen tagmondat, a kettős megszólítás vezet be: Flóra, karcsú, szép kehely: 6
