Új Dunatáj, 1999 (4. évfolyam, 1-4. szám)
1999 / 4. szám - Jean-Francois Lyotard: A történelem egyetemessége (részlet)
52 Iean-Francois Lyotard • A történelem egyetemessége (részlet) piac, valamint az az intenzív gazdasági-pénzügyi harc, amelyet ma a nemzetállamok által támogatott multinacionális vállalatok és bankok folytatnak a piac fölötti uralomért, nos, mindez a kozmopolitizmusnak semmiféle perspektíváját nem villantja föl. E játék résztvevői hasztalan kérkednének azzal, hogy elérték azokat a célokat amelyeket a modern kor gazdasági liberalizmusa vagy keynesiamzmusa jelölt ki, aligha adhatnánk nekik hitelt, olyannyira világos, hogy összjátékuk nemhogy csökkentené, hanem még inkább elmélyíti a javak elosztásának egyenlőtlenségét a világban, s ahelyett, hogy eltörölné a határokat, felhasználhatóvá teszi azokat kereskedelmi és pénzügyi spekulációk megvalósítása érdekében. A világpiac nem hoz létre a modernség értelmében vett egyetemes történelmet. A kulturális különbségeket, mint turisztikai vagy kulturális árucikkeket ellenben minden szinten ösztönzik és bátorítják. Végtére is ki az a mi, aki megpróbálja elgondolni a gyarlóságnak vagy a sebezhetőségnek ezt a helyzetét, ha ugyan nem a mag, az avantgárd, amely előlegzi azt, amivé a holnap szabad emberiségének kellene válnia? Mi, akik megkísérelhetjük ezt elgondolni, csupán negatív hősök lehetünk? Annyi bizonyos, hogy egyfajta intellektuelfigura (amelyet Voltaire, Zola, Sartre testesített meg) megszűnik, áldozatává válik e gyarlóságnak. Ezt a figurát ugyanis, amely jóban-rosszban végigkísérte a modernség történelmét, az emancipáció Eszméjének elismert legitimitása éltette. Az a heves kritika azonban, amely a hatvanas években az iskolával szemben megnyilvánult, s amelyet valamennyi modern országban az oktatási intézmények megfékezhetetlen degradálódása követett, eléggé jól mutatja, hogy a tudás, illetve a tudás átadása megszűnt azt az autoritást gyakorolni, amelynek jóvoltából az értelmiségieket meghallgatták, amikor a katedráról a tribünre léptek. Egy olyan világban, ahol a siker kritériuma az időnyerés, a gondolkodásnak csupán egy, ám helyrehozhatatlan hibája van: hogy túl sok időt igényel. Leegyszerűsítve tehát ez az a kérdés, amely előttem fölvetődik, vagy amelyről úgy hiszem, hogy mindenképpen fölvetődik. Nem szándékozom választ adni rá, inkább megvitatni szeretném. A kidolgozás bizonyos elemei, amelyekre nem kerítettem sort ebben az előadásban, a vita során kifejthetők. Az intellektuelek és a pártok kora lejárván érdekes lenne, ha az Atlanti-óceán mindkét partján elbizakodottság nélkül megkezdődne a modern gyarlósággal szemben tanúsítandó ellenállás irányvonalának kirajzolódása. (Századvég Kiadó)
