Új Dunatáj, 1999 (4. évfolyam, 1-4. szám)

1999 / 4. szám - Martin Heidegger: Mi a metafizika? (részlet)

Út Dunatát • 1999 december

31

övéik, magával a létezővel kerültünk viszonyba. Éppen a tudományok szempontjából egyik terület sem előzi meg rangban a másikat; a természet nem előzi meg a történetet és viszont. Nincs a tárgyak kezelésének oly módja, mely más módok felett állana. A matematikai megismerés nem szigorúbb jellegű, mint a történeti vagy filológiai: a matematikai megismerés csak „pontos” és a „pontosság” nem esik egybe a „szigorral”. A történelemtől „pontosságot” követelni vétek volna a szigornak amaz eszméje ellen, amely a szellemtudományok sajátos jellege. A világhoz való viszony, mely minden tudományt mint olyant irányít, arra utalja őket, hogy magát a létezőt keressék, hogy azt oly vizsgálat és meghatározás tárgyává tegyék, mely feltárja alapjait, minden esetben ennek a létezőnek létmódozatához és tartalmának minőségéhez alkalmazkodva. Ami a tudományokban - eszméjük következtében - végbemegy: mozgás az összes dolgok lényegének megközelítése felé.

Ennek a világhoz fűződő jellemző viszonynak, amely maga a létező felé irányul, támasza és mintegy kalauza az a magatartás, melyet az emberi létezés szabadon választ. Persze, az ember általános, tudományelőtti vagy tudományon-kívüli magatartása szintén jelez egy bizonyos viszonyt a létezőhöz. De a tudomány kiváltságos jellege onnan származik, hogy elvből, kifejezetten és kizárólagosan az első és az utolsó szót magára a dologra hagyja. Minthogy a kérdésfeltevés, a meghatározás, az okok kifejtése ilyenformán a dolgok tiszta anyagszerűségéhez tartja magát, a létező előtt olyan meghódolás jön létre, mely igyekszik a létezőre magára bízni saját feltárásának feladatát. A kutatás és az elmélet szerepe ennélfogva: szolgálni] e szolgálat tökéletesítésének alapján nyugszik a tudománynak az a lehetősége, hogy kalauz szerepét játssza az emberi létezés összességében, ami, bár korlátok között, mégiscsak a kutatásnak az őt megillető szerepe. Azt a sajátos viszonyt, amelyben a tudomány áll a világgal, valamint az emberi magatartást, amellyel a világban kalauzkodik, ugyancsak akkor foghatjuk fel tökéletesen, ha látjuk és megértjük, mi történik a tudománynak a világgal így fenntartott viszonyában. Az ember - létező más létezők közt - „tudományos kutatásokat folytat”. Ami ebben a kutatásban végbemegy, nem kevesebb, mint egy embernek nevezett létező betörése a létező dolgok összességébe, éspedig oly módon, hogy a létező ebben a betörésben és a betörés által mivoltában és milyenségében felnyílik. Mindenekelőtt az ezt a felnyílást előidéző betörés az, amely, saját módozata szerint, önmaga elé állítja a létezőt.

Ez a hármas megjelenési forma - a világhoz való viszony, magatartás, betörés - gyökerüktőlfogva egységet alkotva, leegyszerűsíti és láng módjára lobbantja fel zz emberi valóságot, amely a tudományos létezésben ölt testet. Miután ilyen fényt vetet-