Új Dunatáj, 1999 (4. évfolyam, 1-4. szám)
1999 / 4. szám - Henri Bergson: "A történelem vége": Teremtő fejlődés (részlet)
20 Henri Bergson • Teremtő fejlődés (részlet) Becsukom a szemem, bedugom a fülem, egyenkint kioltom a külső világból jövő érzeteket. Megtörtént. Minden észrevevésem eltűnik, anyagi világom csendbe és éjtszakába merül. De én még vagyok, s nem tudom megakadályozni, hogy meglegyek. Még itt vagyok testem külsejéről és belsejéről érkező szervi érzeteimmel, múlt észrevevéseimből maradt emlékeimmel, sőt a most magam körül teremtett ürességnek igen pozitív és igen teli benyomásával. Hogyan tüntessem el mindezt? Hogyan küszöböljem ki önmagamat? Ha szigorúan veszem, félretolhatom emlékeimet s feledhetek mindent egészen közvetlen múltamig: de megmarad bennem legalább is a végső szegénységig fogyasztott jelenemről, azaz testem mostani állapotáról való eszmélésem. Mégis megpróbálok végezni még ezzel az eszméléssel is. Mindjobban legyengítem a testem küldötte érzeteket: íme már-már kialusznak; ki is aludtak, eltűntek az éjtszakában, ahol már minden elveszett. De nem! abban a pillanatban, mikor eszmélésem kialszik, felgyűl egy másik; vagy inkább már égett is, egy pillanattal ezelőtt gyúlt ki, hogy végignézhesse az elsőnek eltűnését. Mert az első csak egy másodikhoz képest, egy másodikkal szemben tűnhetett el. Csak akkor látom a magam megsemmisülését, ha akár akaratlan és eszméletlen, de pozitív tettel már előbb feltámasztottam magamat. így hasztalanul igyekszem, akár kívül, akár belül, de mindig észreveszek valamit. Ha már semmit sem ismerek a külső tárgyakból, ez annyi, hogy a magamról való eszmélésembe bújtam; ha eltörlöm e belsőséget eltörlése maga egy képzelt én számára válik tárggyá s ez az én ezúttal az eltűnő ént mint külső tárgyat veszi észre. Mindig van tehát akár külső, akár belső tárgy, melyet képzeletem megjelenít. Mehet ugyan egyiktől a másikhoz és képzelheti sorra a külső észrevevés semmijét, vagy a belső észrevevés semmijét, de a kettőt egyszerre nem, mert egyiknek távolléte alapjában véve a másiknak kizárólagos jelenléte. De az ember abból, hogy két viszonylagos semmi egymásután képzelhető, helytelenül azt következteti, hogy együttesen is képzelhetők. A következtetés képtelen voltának szembeszökővé kellene válnia, mert semmit sem képzelhetünk anélkül, hogy legalább is zavarosan tudomást ne vennénk e képzelésről, azaz arról, hogy cselekszünk, hogy gondolkodunk s hogy következőleg még megmaradt valami. A minden megszüntetésének tulajdonképpeni képét tehát a gondolkodás sohasem formálja. Az erőkifejtés, mellyel e képet megteremteni igyekszünk, egyszerűen ingadoztat egy külső valóság és egy belső valóság látványa között. Elménknek e külső és belső között való jövésmenésében van egy pont, mindkettőtől egyforma távol, melyben úgy véljük, hogy már nem vesszük tudomásul egyiket s még nem vesszük tudomásul a másikat: itt alakul a semmi képe. Valójában mindkettőt
