Új Dunatáj, 1999 (4. évfolyam, 1-4. szám)
1999 / 4. szám - Voigt Vilmos: Vannak-e "leg"-ek a XX. századról?
16 Úl PuNATÁT ■ 1999 DECEMBER nus!) hódít tért, Koszovótól Kelet-Timorig, és remélhetőleg mielőbb Kubában, sőt a csehországi (stb.) cigánygettók falai körül is: azért az igazi demokráciához a ius murmurandi is hozzá tartozik. Minthogy ma már meg kell magyarázni a latin kifejezéseket, elmondhatom, hogy ez szó szerint „a morgás joga”, azaz annak lehetővé tétele, hogy az egyén is elmondja a maga kifogásait a világ, a haza, sőt a közvetlen környezet parancsolóinak tevékenységével kapcsolatban. Hogy e „morgás” mit ér, tudjuk. Semmit. Külföldön sem, nálunk pedig még kevesebbet. (Mialatt válaszomat tisztázom, a rádióból a jövő évi költségvetés parlamenti vitája hallatszik, úgyhogy könnyen tudom aktualizálni „elméleti” következtetéseimet) Ennek (is) alapján megismételhetem, hogy ma Európában talán a legrövidebb várható élettartam a miénk, az öngyilkosságok (és a válások) száma az egyik legmagasabb. Stb. Persze, ha egy egész évszázad mérlegét kívánjuk megvonni, nem (csak) a mostani pillanatból kell kiindulni. Ha például a XX. században a magyar vasút 50 évig jól működött, a magyar film háromnegyed évszázadon át jó volt - és csak manapság nem ilyen - nem állíthatjuk, hogy az egész évszázadban botrányos volt a helyzet. Ha ma nemzetközi kulturális központjaink nem hatékonyak, nem mondhatjuk, hogy Klebeisberg Collegium Hungaricum rendszere is hibás volt. És azt sem, hogy a század elején ezzel már bajok voltak - minthogy akkor nem is voltak ilyen intézmények. Egyszóval, ha ma panaszkodunk valamiről, nem biztos, hogy az egész évszázadot csődtömegnek kell neveznünk. Mégis: éppen az öngyilkosság, az alkoholizmus, a magyarok csökkenő népszaporulata esetében az egész évszázad azonos, visszariasztó tendenciát mutat. Itt az egész évszázad nevezhető baljósnak. Talán itt érdemes felvetni azt a kérdést, van-e jogunk választ adni „csak magyar” szempontból? Ha mondjuk az egész világ sora jobbra fordult, csak mi (meg mondjuk az eszkimók és a Chiapas indiánjai) panaszkodhatnak a XX. századra, érdemes-e az egész századot negatívan értékelni? Érdemes ugyan a világ egészének távlatait figyelembe vennünk, ám azt, hogy mi hogyan érezzük magunkat, mégiscsak nekünk kell megfogalmazni. Attól, hogy a szlovénok, tibetiek, biafraiak vagy norvégok hogyan értékelhetik ezt az évszázadot - még nem következik, hogy mi, magyarok is ugyanúgy értékelhessük múltunkat és jelenünket. Ha a világon mindenütt jobb, vagy rosszabb a kép, minket akkor is csak az érdekelhet, hogy mi hogyan élünk? Olvasóim is, magam is itt élünk: véleményünk a mi élettapasztalatunk lenyomata. Mi más is lenne? Egyszóval, életünk jelenét, jövőjét tekintve igazán szkeptikus vagyok. Tudom, nem egyedül. Hát akkor hogy beszéljek itt „vívmányokról”?
