Új Dunatáj, 1999 (4. évfolyam, 1-4. szám)

1999 / 1. szám - Hermann Zoltán: "És a melly világot álmaikban látnak..."

begett az égen a pusztai zivatar után és ott lesz még az Óperenciás tenger partján. De hasonló példa lehet a tündöklő jelző - egyébként etimologikus - párhuzama Tündérországgal.

A fenti kiragadott példák alapján úgy véljük, hogy a szöveg motívumkezelése tovább formalizálható. Ha a motívumháló kibomlását a szerzői szándék felől nézzük, akkor a zsiványkalandig lejátszódó események jelkomplexuma a szöveg hátralévő részében háromszorosan transzformálódik újra. Ha az „odaértett”10 olvasó felől közelítjük meg, akkor az ismétléskor a már az átváltozáson átment jel elemi alakját kell az olvasónak folyton rekonstruálni. Az implicit szerző - a szöveg egyik rendezőelveként11 - folyton átalakítja a nyelvi jelek funkcionalitását: a frazeologizmusokat megj eleníti, az attribútumokból szereplőt csinál - lásd például a fazekas szekerét, ami az idő megtorpanásának a metaforájaként jelenik meg ugyanabban a sötét erdőben, amelyben már a főhős is megfordult egyszer (zsiványtanya!), majd a fazekassal való találkozás után nem sokkal a fazekas szekere napként jelenik meg: „Föllépett aranyos szekeren ragyogva...” (XXIII. fejezet).

Az implicit olvasó munkája ezzel ellentétes, azaz reduktív: mindig vissza kell vezetnie az egyes kalandok metaforikus elemeit az első hat fejezet valamely, a történet szempontjából esetleg mellékes, jelző- vagy hasonlatértékű nyelvi eleméhez, részéhez, ismétlődő hangcsoportjához, vagy éppen reetimologizálnia kell a nyelvi jelet (tündöklő - tündér), illetve költői etimológiák között kell eligazodnia (a törökök rátörtek Franciaországra; Iluska a wortohájától való félelmében siet a mosással, stb.). Ha nem ezt a visszatérő, az elemeket folyton visszaazonosító, rekurrens12 olvasási menetet követjük, akkor könnyen varázsmesének tekinthetjük a János vitézt, s ezzel leszűkítjük az értelmezést.

A szövegbe kódolt szerzői és olvasói szemantika annyit jelent, hogy a János vitéz négy része a nyelvi jelek különböző elrendezése által létrehozott négy különböző szövegtér kölcsönös áttetszésében válik egy egyedi jelentést hordozó (idioszemantikus) komplex nyelvi jellé. A négy különböző szövegtér a nyelvi jelnek a szövegen kívüli világgal (a valóságos szerző és az aktuális olvasó világával) való referenciális kapcsolata és a szövegvilág belső (autoreferenciális) kapcsolatrendszere közötti feszültség mentén keletkezik.

Ezzel a kijelentéssel most sem azt nem állítom, hogy a János vitéz első részének szövegvilága tökéletes referencialitásban áll az aktuális valósággal (vesd össze a recepciótörténet „realisztikus” bélyegével), már csak azért sem, mert ez a referencialitás csak Petőfit illetné, pedig tudjuk, a mű keletkezése sokkal inkább kötődik egyfajta szövegköziséghez (Kari Becktől Vörösmarty Mák Bandiján és Garay Obsitosán át korabeli ponyvákig sok-sok szöveg allúzióit rejti), s nem az ún. valóság

________Hermann Zoltán • „És a melly világot álmaikban látnak...”_____25