Új Dunatáj, 1999 (4. évfolyam, 1-4. szám)
1999 / 3. szám - Bodó Barna: Régió,identitás,elit
64 Úr Dunatá; • 1999 szeptember vább folytathatnék a globalizációs világtársadalom4 kialakulásával kapcsolatos kérdések taglalását a szociális tér legfelső rétegét képező uralkodó világtársadalomtól az államhatárokon belüli, de azoktól elkülönülő peremtársadalmakig, illetve az így létrejövő, eltérő jellegű politikai - hatalmi-politikai, lojalitás-politikai - tőke felidézéséig, a lényeg: a szupranációk társadalmában a politikaivá konvertált gazdasági hatalom diktál, saját igényeinek megfelelően. Miközben az eddigiek értelmében a - gazdasági - regionalizáció globalizációs eszközzé válik, újabb vegyértéket is kap. Paradoxonnak tűnhet, hogy miközben a globalizációs intézmények megfosztják a személyt és csoportot az azonosságalkotás szabadságától, az etnokulturális alapú regionalizmus autonóm identitásokat hozhat létre, amelynek jegyében nyilvánul meg egy térség közössége. Az értelmezés világintézményeinek sablonválaszai elöntik a világtévéket, a világfilmek és megareklámok kiszorítják a helyit és a sajátost a média lokális piacáról. A primer híranyagot és alapértelmezéseket szolgáltató globalizációs „public relations”-hálózat által foglalkoztatott gárda megközelíti a sajtó munkatársainak a számát - s bár a helyi értelmező kevés esélylyel lép fel különvéleményével, az ilyen irányú igény növekvő. Ami a térség sajátos kérdéseit illeti, a totalitarizmus bukásával fellépő identifikációs deficit szinte törvényszerűen fordítja a figyelmet olyan kiaknázatlan, szinte érintetlen identitáselemek felé, amilyen a régió. A totalitarizmus a régiót politikai önépítkezési szintként tagadta, ami a politikai fagyasztóból kikerülő közéleti-társadalomszervezési lehetőséget még inkább felértékeli. Az átmenet nehézségei és eredménytelenségei a régió további politikai-gazdasági felértékelődéséhez vezetnek. Ugyanakkor azon személyek és csoportok kap(hat)nak szerepet a mai általános újrafogalmazási történetben, akiknek-amelyeknek etnikai tudata térben és időben, kultúrában és civilizációban szuverén módon átélt és közösségileg megjeleníthető. Az önértelmezéseknek megvan a maga természetes területi összetevője, az egyik ilyen éppen a - korábbi társadalmi gyakorlat által tagadott, tehát nem elsorvasztott - régió. Az átmenetnek mondott-gondolt úton ekként találkoznak az etnoszok és a régiók. A kisebbségi „túlélés” egyik dimenziója az egymás-mellett-élés. Ami harmóniát kíván, nem pedig etnocentrizmust. Főleg hatalmit nem, az együttműködés feltételezi a többségi önkorlátozó toleranciát. Elfogadást. Ehhez szinte egyedüli keret lehet, ameddig az országos-nemzeti szint etnokratikus, a régió. Igaz, felemásság itt is jelentkezik. Mivel a regionalizmus szinte törvényszerűen nyúl vissza premodern, a vitás, problematikus kor előtti identitáselemekhez, a regionalizmus
