Új Dunatáj, 1999 (4. évfolyam, 1-4. szám)
1999 / 3. szám - Fried István: "Az eredetiség alkotása..."
Fried István •.....az eredetiég alkotás.’ 37 vűség közösségéből fokozatosan és egymásután szakadnak ki a nyelvi kultúrák, politizálódnak át, felejtik el a közeli múlt közös nyelvét, igyekeznek saját beszédmódjukat a másik félre ráerőltetni. Fabrio higgadtan ad számot a horvát nyelvi sérelmekről, anélkül, hogy a magyar vagy az olasz felet fantomizálná. Annyi bizonyos, hogy a szerző a hagyományos időszerkezetet óvatosan és a leginkább az utolsó részben bontja meg, lényegében a családregény fölívelés-hanyatlás formuláját alkalmazza, s inkább a Fuentes értelmében vehető eredetiséget rossz helyen vagy méginkább helytelen módon kereső népek/nemzetek csapdahelyzeteinek egymásutánját, egymásból következését példázza; a személyes tragédiákkal, személyes veszteségekkel súlyosbított történelem hiába késztetne (személyes) számadásra, Rijeka/Fiume pótolhatatlan „személyiségvesztése” multikulturalitásának emlékké merevedése, az eleven polifónia, nyelvi/mentalitásbeli/művelődési sokszínűségének szétfoszlása az időben. Újabb olvasmányélményem késztet arra, hogy a homogenizáló törekvések a Balkánon általában és az egykori Jugoszláviában különösen állampolitikai valósággá lett tényeinek kommentárjai értelmezései közül az Ales Debeljakét, a nálunk is, legalább szűkebb körben ismert szlovén költő-gondolkodóét idézzem. Korántsem osztozik - ő sem - az úgynevezett „jugo-nosztalgiában”, manifesztáltan elkötelezett értelmiségiként a multikulturalizmusnak posztmodern színezetű ideáját népszerűsíti. Bálványok alkonya című eszszéjében a hegemón törekvések ellenében a világirodalom remekeinek szerb és horvát fordításai meghatározó jelentőségűek voltak, akár egy makedón folyóirat számai, nemkevésbé Walter Benjamin „Moszkvai naplója, (...) szarajevói kiadásban és egzotikus csengésű fordításban, mivel a bosnyák fordító egyformán merített a szerb és a horvát szókincsből, mondatainak melódiájában pedig titkon ott visszhangzottak a müezzin elnyújtott kiáltásai”. Debeljak és nemzedéktársai számára Danilo Kis életműve mutatott utat, azé az életműé, amelynek a félig magyar származás szerves része, s még inkább az a műfordítói tevékenység, amelyben az Ady-, a Radnóti-, a József Attila- és a Petőfi-fordítások mellett a legújabb magyar irodalom (Petri György) is helyet kapott. Amiként a családi „keverék”-létezésből Kis eredetiséget épített, belefoglalván az egymástól távoli kultúrák hozadékait a XX. századi labirintusi egzisztencia „kalandregényei”-be, akként Debeljak számára termékenyebbnek bizonyult Kis prózája a Borgesénél, mivel a multikulturalitásnak személyes hitelességű változatával szolgált: nevezetesen Kis a magyar klasszikus modernséget adaptálta a nagyregény lehetőségét elvető epikus felfogásba. Mindennek ismeretében aligha meglepő, ha Debeljak magyarul megjelente
