Új Dunatáj, 1999 (4. évfolyam, 1-4. szám)
1999 / 3. szám - Fried István: "Az eredetiség alkotása..."
30 Út Dunatái • 1999 szeptember kér meg kap; ám éppen a párbeszédre törekvés teszi lehetővé, hogy még ott sem fantomizálódikaz „idegen”, ahol kézen fogható lenne (a Száz év magány Banántársaságát az a „vízözön” űzi el Macondóból, amely félreérthetetlenül jelzi, hogy a Buendíák krónikája is lassan-lassan befejeződik); a Történetnek mindenki részese, mindenki élettörténetéből kerekedik ki az „idegen” Melchiades szerzetté krónika. Odavalósinakés távolinak ez a komplementaritása lehet(ne) világtapasztalattá, ha nem az utolsó Buendía lenne csak képes elolvasni családja, e családdal jelképpé lett világ históriáját. Az mindenesetre nyilvánvalóvá lehet, hogy az irodalmak posztmodern „fordulata” olyan kulturális areák föltárásához vezetett, amelynek csak újabban megismert hagyománya a polikulturalitás, a többnyelvűség volt; s amelynek area-jellegét sem a monologikus irodalmi beszéd, sem a szintén monologikus politikai beszéd sokáig nem (igen) engedte érvényesülni. S még a nagy nemzeti elbeszélés is azt a fajta sokértelműséget, sok felől értelmezhetőséget, de legalább is a többféleképpen elbeszélhetőséget hirdeti, amely a polikulturális örökséget vállaló, dialogikus történetmondás sajátja. Milorad Pavicnak joggal sokat emlegetett Kazár szótára ugyan besorolható a szerb nemzettudatot mitizáló művek közé, ám a háromféle történetmondás egyenrangúsága, a férfi és női könyv tételezése nem a narráció tárgyát, hanem az önreflexív elbeszélői magatartást hangsúlyozza, anélkül, hogy megsemmisítené a nemzeti grand récit-t. S ha a különféle nyelvek, folklórhagyományok, kulturális örökségek immár egyre kevésbé játszatnak ki egymás ellenében; ha a szövegköziség létét immár nemcsak az összehasonlító irodalomtudománynak hatásokra és forrásokra vadászó kutatói tanúsítják; ha immár nem az „ahogy valójában volt” magabiztos rekonstrukciója határozza meg a történetírói és írói magatartásokat, és ezzel párhuzamosan a teleologikus történetmondásban alaposan megrendült a hit, akkor ez annak a tapasztalatnak is köszönhető, amely általában (és nemcsak a Lyotard által megjelölt) „nagy elbeszélések” hitelességét vonta kétségbe. A családregény morfologikus konstrukcióját a Száz év magány nem csekély sikerrel komponálta szét; ugyanakkor Macondo jelképiségébe különféle kultúrák, nyelvek tömörültek. Régiónk többnyelvűsége, polikulturalitása irodalmaink régebbi fölismerése, csakhogy ez a XIX. századból üzenő fölismerés mindenekelőtt a Németh G. Béla által találóan „szociáldarwinizmus”-ként illetőleg nacionáldarwinizmusként jelölt nézet szerint alakult, és létrehozta ugyan a maga soknemzetiségű (legalább két- vagy háromnemzetiségű) szereplőit mozgató prózai epikáját, de részint egy szűkkeblűén fölfogott mimetikus esztétika, részint a romantikus nacionalizmus
