Új Dunatáj, 1999 (4. évfolyam, 1-4. szám)
1999 / 3. szám - Fried István: "Az eredetiség alkotása..."
Fried István •....az eredetiég alkotás.” 31 monologizáló metódusa szerint járt el. Valójában azokat a sztereotípiákat regényesítette régiónk XIX. századának irodalma (illetőleg annak jó része), amelyek a nemzeti teleológia történetmondása elvárásainak megfeleltek. Ekképpen a város - falu, romlott - romlatlan, nemzeti (népi-renegát) idegen ellentétpárok küzdelmére egyszerűsödött az eseménysor, amely egy többnyire az információk kizárólagos birtokosának, a szerzőnek történet- és társadalomszemléletét közvetítette. Az „idegen” (olykor a szomszéd vagy éppen a konkurens „nagyhatalom”) zavaró tényezője az idilli együttélésnek, sem a történeti, sem a természeti jog nem igazolja kizárólagosságra törekvését, hatalomvágyát: egymással szót érteni képtelen nyelvek szinte a bábeli zavart példázzák. Annál is inkább, mivel a nyelvkérdés áll mind a politikai, mind pedig (többnyire) az irodalmi viták, küzdelmek középpontjában. Tudniillik az, hogy sikerül-e asszimiláció, erőszakosság, elnyomás és így tovább révén kiszorítani egyik vagy másik nyelvet (és ezen keresztül egyik vagy nyelvi kultúrát), és ez nem feltétlenül két, más nyelvet beszélő nép/nemzet, hanem olykor egyetlen, több („táj”)nyelwel élő nép/nemzet megosztottságára utalhatott. (Miroslav Krleza el fogja siratni a kajhorvát nyelv „végzet”-ét, a szlovákoknál a cseh biblikus nyelvnek a templom falai közé szorítása sem ment harc nélkül, jóllehet erről a küzdelemről nem születtek nagyepikai alkotások!) Az a koraújkori, sőt, XVIII-XIX. századi nyelvi-kulturális sokszínűség, amely Ausztria koronatartományát, Galíciát ugyanúgy jellemezte, mint az olyan városokat, mint Trieszt vagy Rijeka/Fiume, nem is szólva Pest-Budáról, a német-szláv Ljubljanáról, Prágáról, Brnoról, vagy a többi kultúrának/nyelvnek mindmáig otthont adó Bécsről, Ivó Andric Szarajevójáról, Szántó György Csőd című regényének Lúgosáról, ugyan számos műnek tárgya lett, ám éppen nem a polikulturalitás dicséreteként. A kétnyelvűség nem egy kultúrában, nem egy politikai nézet szerint leküzdendő akadálya a nemzetesülésnek, amely az egynyelvűség, a nemzetállamiság, a monologikus diszkurzus csak lineárisan fölvázolható történetében képes gondolkodni, az út nyílegyenesen egy feltételezett, nem „keverék”, hanem eleve eredetinek született nép/nemzetegyéniség (létrehozása) felé vezethet. Ez a nemzetegyéniség - vélik - valójában mindig is létezett, ezt igazolják a nemzeti legendák, ennek szétrombolására, megsemmisítésére törtek/törnek azok, akiket a békés-gyanútlan nép befogadott. így álmodja a szlovák parasztfiú/kőműves, a tisztavérű jellem a regényeimként is hangsúlyozott allegóriát; „Én vagyok az ezeréves méhanya, Samko fiam. Egyedül én nem halok meg soha, vagyok öröktől, s maradok örökkétig. Tudok mindent az eleidről, rólad, mindannyiotokról, és mindent tudni fogok a gyermekeidről, unokáidról s minden ivadékodról.” A méh (méhkas) emblémája
