Új Dunatáj, 1999 (4. évfolyam, 1-4. szám)

1999 / 2. szám - Rimócziné Hamar Márta: Babits Mihály - Virgil - Vergilius

Rimócziné Hamar Márta • Babits Mihály - Virgil - Vergilius 59

fonódásán át az oda-vissza áradó szeretet. A gyerekek árasztják a meleget. Pisti nem árasztotta ezt Virgil felé. Ennek végig tanúi vagyunk a regény folyamán. Pisti kedves volt, okos volt, de nem szerette eléggé Virgilt, nem fogta erősen Virgil kezét, csak követte, amíg szüksége volt rá. Pisti mindenen túl nem ragaszkodó! Mivel Babits ezt pontosan tudta, és azt is, mi lesz a végkifejlet, így nagyon tudatosan, nagyon pontosan idéz Vergilius Aeneisébői, de úgy, hogy Virgil élethelyzetét tükrözzék a kiválasztott sorok. Babits soha nem változtat Vergilius latin szövegén, amit idéz, betűhíven pontos, legfeljebb kihagy olyasmit, ami megzavarná a szigorúan Virgilre alkalmazottakat. Virgil tehát nem fogja a fiú kezét, mégis az övé a lelkében. Az igazi apa talán megfogja majd a kezét, de már lélekben nem tudnak kötődni. Virgil útjára tudja engedni a „fiát”, hisz lelkében örökké vele marad elszakíthatatlanul. Virgil így válik a regény végére mégis nyertes-vesztessé. Nagy emberi tett az elengedni tudás, fizikailag. Lélekben örök birtokosa nevelt fiának, mert igazán tudta őt szeretni viszonzás nélkül is.

Babits tudatos komponálása megdöbbentő. Az elemzett latin idézet után (melyben - látszólag - reményteljes jövőt vél, képzel magának annak az érzékeltetésével, hogy mint apát követi majd a fiú) hirtelen folytatja a természeti kép festését:

„A nap beszüremkedett a nagy fa gallyain, meg-megcsillant az imazsámoly friss virága fölött... Timár fölkelt, járkálni kezdett, nem bírta az olvasást folytatni.”

Melyik részt nem tudta olvasni Timár és miért? Nem mondja meg Babits egyértelműen, de a színek, fények nyomán eljutunk a hihetően olvasott vergiliusi helyhez. Ez pedig nem más, mint a VI. ének híres részlete, ahol Aeneas megtalálja a rejtélyes „aranyágat”, mellyel lejuthat az Alvilágba, majd visszajöhet az evilági életbe. Persephoné kéri ezt tőle. Az „aranyág” rejtélye az eposz egyik sokat vitatott helye. A híres részlet értelmezése jelenleg is foglalkoztatja a különféle tudományszakok művelőit. Nem járunk messze az igazságtól, ha feltételezésünk kézzel fogható, a színváltozást érzékelhető bizonyítékaival tesszük hihetővé, mire is gondolt Babits-Virgil e szép kép festésével. A híres „aranyág ugyanis nem más, mint a téli napfordulókor (december 21.) sötét zölden viruló fagyöngyágak az anyafán. A természet utolérhetetlen csodája, hogy a sötétzöld fagyöngyágak, leszedvén azokat - víz nélkül - aranyszínűvé válnak, az idő múlásával egyre „aranyabbá”, ill. éltető nap sárgádéi.

Vergilius ismerte, tudta e nagy árváltozási misztériumot, hisz észak-itáliai falusi gyerek volt, istenadta tehetséggel megáldva. Babits tudta, ismerte az aranyágátváltozást? Sejtette, érezte minden bizonnyal az „aranyág” csodáját, hisz az „Al-