Új Dunatáj, 1999 (4. évfolyam, 1-4. szám)

1999 / 2. szám - Rákosi Marianna: A Szomorú béres a "szürke pokolban"

Rákosi Marianna • A Szomorú béres a „szürke pokolban

47

vész szabadsága jelenik meg. Esztétikájában a látomások és az indulatok szféráját nevezi meg a szabadság tó forrásául a valóság tényeivel szemben. Pozitív jelenségként aposztrofálja az élmény kijavítását és Goethe szavait idézi, aki szerint a művész jellemzője „az igazságra való törekvés s hamisításban való gyönyör”. Az Önvallomás a pálya végén című emlékezésében pedig így fogalmaz: „szívem és kezem valószínűleg mindig a teljes szabadságot szerette, az elhatározott irány, a kötelező tények ugyanis annyira gúzsba kötöttek, hogy elnémították bennem az alkotó képzeletet”.

Összefoglalva: a valóság-igazság-szabadság fogalomhármas alapján az Illyés által képviselt intenció: a valósághoz minél pontosabban tapadó szavakkal keressük meg az igazságot és fedezzük fel a szabadságot; míg a Füst Milán-i intenció: a szavak szárnyalásával fejezzük ki az igazságot és teremtsük meg a szabadságot.

A szavak használatának szükségessége azt jelzi, hogy az igazság kimondása, megtalálása esztétikai faktor is a költészetben, megkerülhetetlen a nyelv vizsgálata. „Az emberek általában azt hiszik, hogy az igazság szerepe a kimondásánál kezdődik . Kimondani az igazat - ez a kisebb dolog; megfogalmazni az igazat - ez az óriási” - írja Illyés.

1927-ben a Sub specie aeternitatis kapcsán még „fustmilánosan” a kötetlen szavakra vágyik, a művészi szabad teremtés az eszménye: „A költő nem énekel az esőről. Esőt csinál.” Ebben az időben még emlegeti naplójegyzeteiben a szavak mögötti jelentés és értelem misztikumát, a vers kormányzó erejét a költő rovására, az indulat versképző erejét a rímmel és a ritmussal szemben, és még 1938-ban is verseinek meglepetést okozó sajátosságairól, saját magára gyakorolt meglepő hatásáról beszél. Az indulás után azonban mindinkább a közérthetőség válik fő szemponttá. „Én kezdettől fogva olyan alkat voltam, olyanra nevelődtem, hogy minden közös fájdalomra úgy reagáltam, mintha én volnék a felelős, ha nem múlik el.” Ez a felelősség-érzés érthetővé válik azzal a meglátás-párosítással, hogy a „gondolat és nyelv szorosan összetartozik: a kategóriák mindig mint fogalmak, nyelvi alakzatok élnek az agyban. Abban a percben, amikor a költő néven nevez egy bajt, megszüntet egy rossz varázslatot.” Ezt a Bartók című versben így fogalmazza meg: „ki szépen kimondja / a rettenetét, azzal föl is oldja.” Önként adódik tehát a feladat, a kimondás kényszerűsége: „A költő dolga, hogy beszédre, hogy nyelvre tanítsák a nemzetet, a lélek nyelveire és szavaira.” Ezért fontos annyira a közönséggel való kapcsolat, a közérthetőségre törekvés, illetve a költészet atomizálódásának problémája: „Ma a helyzet az, hogy minden költőt külön-külön kell megérteni [...] a költők gyakran forgó dervisek módjára mondják a maguk igen ér-