Új Dunatáj, 1999 (4. évfolyam, 1-4. szám)
1999 / 2. szám - Rákosi Marianna: A Szomorú béres a "szürke pokolban"
48 Út Dunatáj • 1999. június dekes és igen nagy fontosságú közlendőiket, abban a hitben, hogy ki-ki megtanulja az ő nyelvüket.” Az avantgarde hatásától való eltávolodás is magyarázható ezzel a fogalmi háttérrel. A nyelv létproblémáját érinti a Koszorú című verse, amelyben az ember és a nyelv viszonyára kérdez rá, és a közösségi lét emelkedik ki a párbeszéd egyik szálára fűzve. A dialógus vagy akár a „monológszerű drámai közlésmód” az intellektuális belső küzdelem nyomait hordozza magán több versében (Nem volt elég, Avar, Nem menekülhetsz, Menedék, A kacsalábon forgó vár). A megfogalmazás is sokkal inkább kínkeserves próbálkozás, mint örömteli feladat. Néha száz sáralakzatot is fel kell gyúrni, amíg egy megmozdul. Ezek már nem kötetlen, hanem „földnehéz szavak”. A valóság levegő-hiányában, az életritka közeg atmoszférátlanságának hangnélküliségében pedig szinte lehetetlenné válik a beszéd. A Bartók és a Zene szava az önkifejezés lehetetlenségét érzékelteti: „egy messzi, még ember előtti / tiszta szót szeretne kilökni”. Akárcsak Füst Milán, aki Hamannt idézve az angyalok nyelvére vágyik: „Beszélni annyit tesz, mint valamely angyali nyelvről emberi nyelvre lefordítani valamit, más szóval gondolatokat szavakká - (igazi) dolgokat e dolgok neveivé (igazi) képeket e képek (szóbeli) jeleivé átváltani.” Bár később hozzáfűzi, hogy ennek a teremtő folyamatnak is megvan a maga öröme. A megoldás az lehet, ha a többszörös transzformáció és a használat következtében lecsökkent értelmi, érzéki értékű szavakat mozgásba tudjuk hozni: „Segíteni kell tehát valamivel a képzeletemen. És mi ez a valami? Mozgás ez a valami. Mert: mihelyt nyugvásából kilódítom, s mihelyt megindul képzeletemben ez a mozgás, akkor már meg is könnyítettem a dolgát.” Ezt a célt szolgálja, hogy nemcsak az ismeretlent veti össze az ismerttel, hanem az ismertet is az ismeretlennel. A mozgásnak Illyés is kiemelkedő szerepet tulajdonít: „Nem jut be a művészet területére az az írásmű amelynek mondataiban nincs mozgás”, a stílus mozgási törvényei szerinti eleven ember. A valóság megértésének, megmérettetésének etikai indíttatásából fakad Illyés nyelvhasználatában az irónia, az abszurdumok megjelenése, mely a világ és az Én elé tart görbe tükröt, kifejezve a valóság és a szubjektum közötti paradox viszonyt (Sasad, Farkasrét, Csenddel fertőzöm a világot, Hadak etetése, Reggeli meditáció, Csönd, Alkalmi meditációk, A kacsalábon forgó vár). De iróniájával megkérdőjelezi a közöny kijegesedett válaszait. Ugyanezen „fordított” technika problémáját érinti a mindkét költőt ért vád: a pesszimizmus vádja. Ezt Illyés több ízben, részletesen cáfolja: „Majdnem minden költőnk »pesszimista« volt, kezdettől fogva, a protestáns prédikátoroktól máig.” Kölcsey kapcsán írja: „Tudjuk, hogy az ő szívet hasogató reménytelensége volt a szántás nagy reményei alá. Amikor a pesszimista
