Új Dunatáj, 1999 (4. évfolyam, 1-4. szám)

1999 / 2. szám - Rákosi Marianna: A Szomorú béres a "szürke pokolban"

Rákosi Marianna • A Szomorú béres a „szürke pokolban'45

dialógusban jön létre maga az Én is. 1927 körül keletkezett a kötetben meg nem jelent Újra föl című verse is, amelyben a városi, társadalmi környezet jelentkezik - ellenpólusként - úgy, mint „légüres táj”. Ez a fajta „tejtestvéri” természet-látás szinte mindvégig megfigyelhető Illyés költészetében, még annak ellenére is, hogy a táj időnként mint „háttér”, „távlat” mutatkozik a komor kedv ellensúlyozására, kiemelésére. A második szakaszban a valóságot gondolatilag is átéli, és - Németh László kritikájára is reflektálva - úgy véli, hogy a szabad gondolattársítás „akkor igaz, ha valamiképp mégsem önkényes, mégis a valóság működteti.” A harmadik szakaszban pedig tárgyias képekbe sűrűsödik a gondolati szubjektum és a tárgyi objektum harmonikus egysége.

Füst Milánnál megfigyelhető a természettel való - a későbbiekben fogalmi tájképei kapcsán pontosított - szoros kapcsolat: „felriadok olykor s mint a fák, / Az ég felé jajongok s messzi fény, feléd” {Messzifény), vagy másik versében például „Csak az út dobog, nem nyughatik, a nappalok kínjáról álmában beszél ...” {Oh nincs vigasz!...). Ez a világmegjelenítés összhangban áll a művész naiv (gyermeki, eredeti tisztaságú szemlélet) állapotáról vallott nézetével: „A belső szemlélet a világ tapasztalati szemléletében sokszor naiv ... filozofikusan azonban mindennel tisztában van.” Naiv látásmódja az, ami oldja az intellektus szigorát és ugyanakkor intellektuális művészete merevíti a naivitás körvonalazatlanságát - mutat rá Poszler György.

Füst Milán azonban a körülötte lévő világegészre nem tudott egész lényével igent mondani. Tapasztalata, megfigyelése tárgya a világ, amely részleteiben változó, lényegileg ugyanaz: egy idegen világot vizsgál. „Mint akit hordó tetején a saját horkolása ébreszt, / Nem tudja, mint került oda, / Körötte pókok, dongafák s lábatlan bábok furcsa népe s fázik is .../ Úgy ébredtem rá egykor én, hogy itt vagyok...” {Köd előttem, köd utánam..)-, általános érvényű szembenállását jelzi: „Minden ellenemre van.” {Szellemek utcája)-, személyes viszonylatában az idegenség érzését abszolúttá tágítja: „S miből a zsidónak oly bőven jutott ki minden időben: gúny és magány : - e kettő volt örökrészem e földön! / Idegen vagyok én itt, idegen nékem ez a Föld s idegen minden népe!” {Copperfield Dávidhoz).

A magány, a világvesztés Illyésnél is gyakran visszatérő motívum. Korai versei közül ide sorolható az Úrfelmutatás, Novemberi ég alatt, Egy ősz; majd az Örök éjszakában vagy A lámpa lehull. Megjelenik a semmi fenyegető réme az értelem és a valóság eltűnésével, hiszen Semmit sem értünk... (ugyanerre utal „szókratészi attitűddel” a Hajnali pohár című versben), és a zsebben sincs semmi {Elégia, Zsebemet kutatva). Az idegenség következménye a folytonos eltévedtség érzés például a