Új Dunatáj, 1999 (4. évfolyam, 1-4. szám)

1999 / 1. szám - Zentai Mária: Ügyefogyott királyok

Zentai Mária • Ügyefogyott királyok

13

kép. Abban a balladafajtában viszont, amelyet felismerni vélek bennük, nemcsak ezek a változatok, hanem akár további nem-szigorúan műfajspecifikus sajátosságok is megférnek.

Az 1840-es években a ballada még viszonylag új jövevénynek számított a magyar irodalomban. Kétféle, egymást kiegészítő szándék segített az 1810-es évektől kezdve átplántálni és meggyökereztetni: a műfaj struktúra megújítása, modernizálása, a nyugat-európai gyakorlathoz való igazítása, illetve a nemzeti múlt tematikai felértékelődése és az ehhez gyorsan hozzákapcsolódó ismeretterjesztő törekvések. Úgy is mondhatnánk, hogy azokat a műfajokat művelték és terjesztették pl. az Aurora-kör tagjai nagy kedvvel, amelyeket különösen alkalmasnak tartottak nemzeti eredetiség-programjuk megvalósítására. A ballada ilyennek számított.

Érdekes, hogy sem az első balladapróbálkozásokhoz legfontosabb közvetlen mintákat adó német irodalom (G.A.Bürger, Goethe, Schiller), sem a műfajjal kapcsolatos elméleti gondolkodás hátteréül szolgáló művek, a késő-felvilágosodás német esztétikái (Eschenburg, Sulzer, Pölitz, Blankenburg művei) nem mutatnak határozottan ebbe az irányba. A nemzeti-történelmi tematika, amely nálunk uralkodóvá vált, ott csak egy lehetőség sok másik között a balladaíró számára. Nálunk viszont már a korai műfaj definíció-kísérletek között megjelenik, sőt, kívánatos célként fogalmazódik meg, hogy a „Balládék” és „Románzék” „Nemzetünk szép történeteit Köznépünkkel is meg ismertetnék”. Ungvárnémeti Tóth László 18lóban megjelent Versei glosszáiban fejezi ki ezt a kívánságát1. De bő harminc évvel később, 1839 februárjában, a Kisfaludy Társaság második köz-ülésén is nagyon hasonló érvelés és indoklás kíséretében hirdetik ki a Társaság irodalmi pályatételét: „Azon nézetből indulván a társaság, hogy a történeti balladák, tartalmok s alakjoknál fogva legkönnyebben mennek át literatúrából életbe, s mintegy népénekekké válván, leginkább hathatnak a nemzetre, élesztvén és erősítvén annak hazafiérzeteit; ahhoz, hogy az ily művek gyűjteménye lassanként egy, a hon történetei legérdekesb pontjait, költői alakban előtüntető nemzeti énekfüzérré fonódjék, a maga részéről is buzdítólag járulni kívánván, jövő évre is egy történeti balladát jutalmazandó’4

Noha az irodalmi diskurzusban folynak más jellegű, poétikai, esztétikai, kompozíciós problémákat feszegető gondolatváltások is vele kapcsolatban5, a ballada reformkori történetét mégis erőteljesen végigkíséri a tematikus közelítés és a történelem-népszerűsítő szándék. A másik oldal, a közönség felől átgondolva ugyanezt az igényt ismeri föl Buczy Emil, az Erdélyi Muzéum munkatársa már 1817-ben: az európai népek azért kedvelik régi balladáikat, mert a sokaság „ezekben mindég valami férjfias honnyi nagyságot és fennséget képzelt, s minél inkább